Ne higgyük, hogy elegendő, ha mi magunk átérezzük és elgondoljuk mindazokat a szép és gyöngéd dolgokat, amely társunk iránt eltölt bennünket. Feltétlenül tudtára kell adnunk valamilyen formában neki is, különben nyugtalanná, bizonytalanná válik, érzelmileg fázni kezd mellettünk.

- Szepes Mária


Te könnyezel a költők bánatán
És eltűnődsz a szónok mondatán
Te érzelmekben élsz, még mindent elhiszel
Csak azt nem, ami egyszerűen szól
Én szeretlek

- Demjén Ferenc


Ahogy jól esik,
úgy szeress! Csak érezzem,
hogy fontos vagyok...

- Harcos Katalin

Hatházi Áron: Néha

Néha még azt hiszem
örökre itt leszel.
Hogy végtelen szíved
szavamra ráfelel…

Hogy te leszel a fényem,
te leszel az álmom,
te leszel az éltem,
s elbúvó halálom.

Simogató szellőm,
felriadó éjem,
megannyi léptem,
vöröslő vérem.

Csikorgó magányom
te fogod űzni,
s nem kell akkor
magamtól már félni.

Hogy szürke szemeim
te fogod színezni,
hogy megavult testemet
te fogod ölelni.

Néha még azt hiszem,
örökre itt maradsz…



…tudod, Kedves, talán most templommá lehetnék, és a mécsfények szüntelen lobognának bennem, minden gondolatommal melengetni vágynám élettől elrugaszkodó lelked…ne félj, csupán halld meg bennünk az imát, melynek aprón kulcsolódó zöngéi oltárrá emelik megbúvó ragaszkodásom, hogy legyen ahonnan rád simuló áldássá válhat értelmetlen létem…

- Moha

Gyurkovics Tibor: ÁLDÁS

Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem,
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
aranysisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.


Gyurkovics Tibor: Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem birom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad,
mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szivet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.


Babits Mihály : Hunyt szemmel

Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.



„Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.”

- Radnóti Miklós (Tétova óda)

„ A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.”

- Radnóti Miklós (Tétova óda)
„És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.”

- Radnóti Miklós (Tétova óda)
„ Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.”

- Radnóti Miklós (Tétova óda)
„Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.”

- Radnóti Miklós (Tétova óda)

Gérecz Attila:Szeretlek

Szeretlek,
mert sikoltnom kell, és visszhangra vágyom;
mert sápadt hangom mosolygássá
aranylik éjjel a szádon.

Szeretlek,
mert káromlásos, sajgó Istenhitem
hajnallá szépül, szivárványa
törik meg könnyeiden.

Szeretlek,
mert pogány gúnyom tiport minden csodán,
s te szád égő kelyhével nyújtod
legfájóbb úrvacsorám.

Szeretlek,
mert szemed kékjét szívemig ölelted,
mert feloldoztál, s elképzeltem
a lelkem és a lelked…

Szeretlek,
mert ember vagyok, fázékony, bús, gyáva,
mert betakarsz, s mert emlékeztetsz
egy szelíd elmúlásra.




Mit tud az ember, hogy úgy tud szeretni, hogy nem szól, nem háborog, nem kér, nem átkozódik... 

Csak belehal...?

- Schäffer Erzsébet


Szabolcsi Erzsébet: Ma nehéz


…mert nem vagy,
ma nehéz a szó is.
Süket álmokat termett az éj.
Holdakat képzelek csillagtalan égre,
S hallgatok. Csak a tükör mesél.
Tükrömbe bújtál. Visszamosolyogsz,
Ha fáradtan, könnyes szemmel nézlek.
Nyújtanád kezed, s tudod, a szilánkok
Mindkettőnket véresre sebeznének…
tudod
akkor hiányzol a legjobban
mikor az épp aktuális napot
mindenki tökéletesnek látja.

- Csurai Zsófi


Baranyi Ferenc :Házi feladat

Jaj, istenem, hogyan szeressem?
Egy mód marad csupán: nagyon.
Egymásnak tőr vagyunk mi ketten
és egyedüli oltalom.

Nem lesz könnyű vele az élet,
de nélküle nem élhető,
ha összeadsz két gyöngeséget -
kijöhet abból egy erő.

Ilyen a matematikája
a szerelemnek - logika
nincs benne. Egyetlen akadálya:
osztással kell szoroznia.

E feles számrendszer - mi bölcsre
s balgára végzetes lehet -
saját dugába dől, ha össze
nem osztható az egy meg egy.

Tudom, ha nem is hiszek benne:
ő velem összeosztható.
Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.
S majd jegynek jó lesz rá a jó.


Bíbor Kata:Neked


Tőled szépülök szédülök szárnyalok
Belőled merítek építek táplálok
Benned bízok találok maradok
Nálad keresek sírok hallgatok
Utánad epedek sóhajtok vágyódok
Veled ébredek nevetek álmodok
Miattad dalolok remélek létezek
Téged akarlak ölellek érezlek
Érted lázadok hazudok harcolok
Hozzád rohanok bújok tartozok
Neked, csak neked adom magam!
 
 

Nagy László:Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!



Lelked az angyalok tisztaságával és szenvedélyével kész a
szerelemre - de talán csak egy másik angyali teremtést képes szeretni. Ettől a gondolattól elönt a bénító félelem.

- Victor Hugo

Somlyó Zoltán :Szerelem

Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?... Honnan?...
Én már azt nem tudom.

Elindultam vele valamerre.
Merre?... Merre?...
Előre az uton.

Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?... Meddig?...
Amíg kisüt a hold.

S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!... Álom!...
Mint minden, amim volt.


„És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.”

- Bertók László

Erdős Olga :És hallgatsz...


És hallgatsz
miközben falak
épülnek s omlanak
bennem - ellened
de már se erőm, se hitem.

Múlt álom vagy
röppenő remény
kesernyés ébredés.

És még mindig hallgatsz:
néma várad hiába ostromolnám.

Csak vert sereg vagyok
halkuló patadobogás
korhadt kerítésre
felfutó lepkeszirmú
folyondárvirág.
 
 

Gámentzy Eduárd: A nyolcadik



Már minden olyan egyszerű lett, kedves.
A fehér, fehér és vakít, mint a jég.
A fekete, az fekete marad,
És odatérdel csendesen eléd.
A szürke mint én, örök jó barát,
Neked olyan, hogy észre sem veszed.
Hét színű szivárvány a világ.
S én mindig csak a nyolcadik leszek
Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?... Az igazi, mint a regényekben?...
Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt ekkor. Áram?... Sugárzás?... Titkos érintés?... Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanánk, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom...

- Márai Sándor


Pardi Anna :TÁVOLSÁGOK

Nem tudom merre jár
nem tudom kit szeret
nem tudom égek-e benne még
mint hiába kigyúló lámpasor
s vészkijárat a hétköznapi gondok idején
nem tudom kik között él
nem tudom mely utak fogadják el lépteit
nem tudom görcsösen szorítja-e még
magához a szavak arcok kötelességek
és vonzalmak terheit
gyorsan elfogyó életét
nem tudom oly hevesen fiatal –e még
vagy közönyösödik lassan
biztosan
akár a többiek
nem tudom a jobb s rosszabb
napok miként virradnak reá
s a hirtelen támadó esti szélben
miképp sodródik
engem is elsodorva
létébe egyre beljebb
létemtől egyre messzebb.


Szabó Ila :Ajándék


vágyléptű gondolat
csönd-szőnyegét
terítem halkan és
félve eléd
perc-gyöngyöm szétpereg
ősz íze vár
tétován száll feléd
két szemmadár
tavasz-fény nyár-dallam
álom-varázs
elindul hozzád egy
simogatás


Szikora Zsó: Jöttél

Tükröt tartottál elém,
lássam olyannak magam,
amilyennek te látsz
ott, a túloldalon.
Akartad, hogy megismerjem
azt, aki igazán vagyok,
s kiteljesedjek általad,
míg te bennem.
Emlékszel? Kacagtam rajtad,
s kétkedve ismételgettem:
ugyan miért is gondolod,
hogy ez neked menni fog;
és különben sem létezhet
olyan dolog,
ami új lehet számomra,
önmagamban.

Ma már csak mosolygok,
nélküled sokkal kevesebb
lennék, mint aki vagyok.


Megnyílni, és bízni abban, hogy olyannak fogadsz el, amilyen vagyok. Nem játszani az erőset azért, hogy szeress. Ha erősnek mutatom magam, sosem fogom megtudni, tudnál-e szeretni olyannak, amilyen vagyok: sebezhetőnek, gyengének, esendőnek.

- Jorge Bucay


József Attila:Flóra


I .

Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
erényeidből épül-e szerencse,
hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
hű szeretőd munkáján elfelejtse?

Tudnál-e engem uj világra hozni,
iparkodván szerelmes türelemmel,
hogy legyen erőm ismét adakozni
s eltölteni a gonoszt félelemmel?

Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.
Én, aki vele mind csak hadakoztam,
kibékülnék a haragvó halállal.

II.

Félek, nem tudod megbocsájtani
eltékozolt, ostoba, könnyü multam
és majd ezerszeresen fáj, ami
ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.

Félek, nem ér majd annyit életem,
törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
önnön jóságom útján győzedelmem.

Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
örömöm tán a büntetések hozzák,
hogy sírva nézem majd, ha boldogan
sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.
 
 

Káli László: Fogadj el


Én akartam! Istenem, mennyire el akartam mondani,
mindazt, amire nincs szó! Ami csak a tiszta érzés!
Én akartam! Istenem, mennyire akartam olybá lenni,
mint ahogyan a fény érinti bőröd! Csak az érintés!
Én akartam! Istenem, mennyire akartam szárnyakat,
hogy mindig magammal vihesselek a fellegek fölé!
De kevés a szó, a fények mind kihunynak egyszer,
s a Naptól kigyúlnak a szárnyak. Fogadj el kérlek
így, szótlanul sötétben kucorgó, egyszerű embernek.
S mint völgy a hegy lábát örökkön: csókollak Téged.
 
 

Szilágyi Hajnalka:Álmodó idő

Hajamba fonod az úszó felhők
hullámaiból kimarkolt végtelen csendet.
A suttogó alkony szelíd fényéből lopva,
vadmálna ízt csókolsz számra,
te kóstolgatod leheletfinoman,
én ízlelgetem e ringó varázst.
Tested testemre formált ölelő kéz,
szavak nélkül keresi az ősi rejteket,
nem engedsz...
nem engedlek...
párnába fulladnak a halk sóhajok,
feszülő szerelmed ölembe csitítod,

vállad mélyébe álmodat pihenem.

és álmodunk...
csillagok záporába kapaszkodva,
velünk kering az éjbe fészkelt
hold ezüst fénye.
A hajnali lombok egymásra hajolnak,
tócsákba rezzennek a harmatcseppek.
Levegő örvénybe fúródik az álmodó idő,
ujjaiddal kapaszkodsz a puha zuhanásba,
ne ijedj meg,
még itt vagyok...
a reggel fénylő retinája mögé bújva
holtodiglan,
ártatlan vétked maradok.


"Valaki belépne az ajtón...
A levegő elmosolyodna..."

- Fernando Pessoa


Francis Jammes :Jött, jött a réten át



Jött, jött a réten át, amely csupa virág volt,
s mert ez a rét olyan virágokkal virágzott,
melyek szívesen nőnek a turjánok helyén,
e nedves szálakat csokorba szedtem én.
De átázott cipője, hát fölszökkent a dombra
azon a réten ott, amely csupa virág volt.
Fölnevetett és olyan félszegül
bájosan tüsszögött, mint a túl nyurga lányok.
És a tekintetében levendula virágzott.

- Rónay György fordítása

Szilágyi Szabolcs : Nehéz nap


Hazatértem.
Az ágyam a helyén.
Kis íróasztalom is mozdulatlan
görnyedt székem – minden rendben.
Itt megállt az idő.
Máshol peregtek a percek.
Ma harcoltam világgal, Istennel
szeretővel, magammal
s legalább háromszor vesztettem.
Túl vagyok mindenen
(nem biztos, hogy újra kezdem).
Eszembe jutsz.
Itt felejtett hiányod után nyúlok sután
– Téged kereslek, meg a szerelmet.

Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.
 
 
"Ma szóltál hozzám,s kisütött a Nap.
Kupolát borított a kék ég fölém,
s a kopár,jeges téli fák alatt
szavad lágy tavaszt varázsolt körém."

- Harcos Katalin

Őri István:ÁLOMTAKARÓ

Álmaidból szőjj puha takarót,
s terítsd magadra,
mert kint hideg van.

Sződd nagyra,
hogy nekem is jusson belőle,
mert én is fázom.

Sződd még nagyobbra,
hogy mindenkit betakarhass vele,
mert hideg a világ és idegen.

Énekeld el az álmaidat,
és táncolj hozzá.
Dalod legyen melegem, táncod erőm.

Serény kezekkel öltsd a szálakat,
készítsd el hamar, mert fázom.
Siess, hogy minden a helyére kerüljön,
mielőtt lemegy a fény.

Énekelj nekem,
suttogva tündér-éneket,
hogy gyönyörű álmunk legyen,
míg csendben alszunk,
s feledjük a fagy-sötét éveket.


RADNÓTI MIKLÓS: KÉT KARODBAN


Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
 
 

Arany-Tóth Katalin :Vigyél az álmaimon túl...

Vigyél az álmaimon túl,
s röpíts magaddal a valóságba!
Legyél elcsitult viharom
békét hozó, ékes szivárványa!

Csend vagyok, mely nesztelen
fekszik előtted – mint meztelen
lélek az Isten templomában.

Békesség az otthonom.
Arcod, hangod érintését
vágyaimba ágyazom,
s hagyom, hogy ringasd
értem mozduló karodon.

Fény vagyok, mely fehéren
ragyog elébed, s őrzi lépted,
hogy el ne tévedj…

Már oly régóta suttogom
öröklétbe sírt bánatom
– de most a szó észrevétlen
átformálódik ajkamon.

Mert Érted dobban a szívem
– átléptél lélek-kapumon.
Túl a valóságon,
túl a vágyakon.

Tagadom, vagy vállalom:
másíthatatlan tény,
hogy mellém szegődtél
Sorsom írta utamon.

S míg itt vagy,
e képlékeny csodát,
féltve-merengve
tovább álmodom.

Bár elfojtanám,
de nem tudom…


csak szeretlek,
magamban,
mélyen,
hallgatag...

és
most valami mégis úgy

kiált
(utánad)

hangos
dallam
ébreszt
mélyálmú éjszakában,
ahol minden alszik már

csak utánad
remegő szívem
dúdolja
Feléd
legféltettebb
titkát...

- Moha

Kormányos Sándor:Te is?

Álmodtam rólad
s most nem tudom:

Vagy-e?
ott túl az álmokon.
Csak bennem rebbenő
árnyalak?
Ébren még soha nem
láttalak...
Álmodsz-e rólam
mondd,Te is?
Rezdülök olykor
benned is?
Vágyod-e azt,
hogy várjalak?
Most becsukom szemem:
Hogy lássalak...

Káli László: Tudod Kedves

Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.


Garai Gábor: Töredékek a szerelemről


Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

*

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

*

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

*

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

*

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

*

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

*

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

*

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.
 
 

Wass Albert: Hajnali séta

Láttam:
az ég felettem genciána-kék,

és az első érkező sugár
a bükkös-erdő sudarára lép,

és éreztem, hogy dobban a szívem,
s avarra-lépő vágyra lelkesül.

Akit kerestem, nem találtam:
hát elindultam egyedül.

hanem mikor a bükkerdőbe értem
s megláttam a sok nevető madárt:

csapongó kedvem őszi búra vált.

Akkor megláttam: hullanak már lombok,
s peregnek halkan: mindjárt itt az ősz,

és árva leszek én is, mint a dombok.

Rigó rebbent a csillogó gyepen,
s amerre mentem: könnyes volt a hajnal,

és harmatos volt mind a két szemem.


Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

- Pilinszky János

Szabó Lőrinc : A huszonhatodik év



Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk ! Valami selyem,
valami hűvösség a szívemen,
valami béke vagy már , alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat : becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön : teleröpködöd
múltunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs :
tárt szívemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vigasz, hogy te fájsz.
"Formállak magamban, mint egy verset
s dúdollak, mint egy dallamot. "

- Zelk Zoltán

Arany-Tóth Katalin: Magány


Nem jön senki.
Nem hív senki.
Vagy csak én zártam ki
a világot magamból?

Nem vár senki.
Nem szól senki.
A csend uralkodik.
Vagy csak én hallgatok?

Nem érdekel,
Mi lesz velem.
Ó, Istenem!
Már magamtól

Észre sem veszem:
Az élet itt ragyog
színesen,
körülöttem...