Paul Géraldy :TE MEG ÉN

Ha te szeretnél és én

szeretnélek, hogy szeretnélek!

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Áradozás

Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond...
Ezt zúgom egyre a szivednek...
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!...
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban!
Várj, kitalálok valamit...
Hát igenis, a csók magában nem elég.
Valami fojt, zokog itt bennem és elég.
Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.
Amit érzünk, ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
Szók kellenek, kell elemezni.
Kell, hogy kimondjam néked ezt ni...
Tudd meg, mivel vagyok tele...
De bár találnék sok költői dolgot -
felelj nekem - több lenne-e,
mint az, hogy átölellek így, te boldog
hétköznapom költészete,
mig százszor és ezerszer fölsikoltok:

Te! Te! Te! Te!

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Idegesség

Igen, szeretsz. Kedves vagy, drága szentem.
De vannak olykor oly
napok, mikor kifáraszt, izgat engem,
hogy így kislánykodol.
Mindig kacagsz, viccelsz, hát ne bolondozz,
és végre légy komoly!
Nem jól vagyok ma este. Semmi fontos!
Csak ideges. Hisz láthatod. Unalmas.
És sírni tudnék mindenért. Na hallgass!
Folyton csevegsz-fecsegsz, izegsz-mozogsz, le-fel,
kedves madárszavad fáj és úgy ingerel.
Te tán oly rózsa vagy, melyen nincsen tövis?
De hogyha nem bírom: aztán törődöm is...
Minek meredsz így rám? Hát nem oly nagy dolog.
Dehogy haragszom rád! Dehogy! Azt gondolod?
Látod: beszélgetek, nyugodtan, hidegen.
Mégis, mi a bajom? Mi? Hát az idegem.
Aztán meg az idő. Az a baj itt.
A bosszuság, a fáradtság, a lárma...
De az istenre kérlek, legalább ma

ne rakd ki nékem a kalapjaid!

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Szomorúság

A Múltad!... Ó igen, a Múltad!
Mert Múltad is van, víg és szomorú...
Elgondolom, hogy megtanultad
már azelőtt, mi az öröm, mi a bú,
fejedbe apró és nagy, régi gond,
sok látomány, s nem élek itt!
Mondd el ezeket újra, mondd.
Még nem tudom jól az emlékeid.
Szemed mögött az éj van, a titok!
Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal
a fényben ugráltál nyitott,
zilált és hosszu hajjal,
mint ezen a fotográfián?
Mesélj. Igaz-e ez? Igaz?
E fényképhez hasonlitasz,
hol szép se vagy, te csitri lány?
Szólj. Ebben az időben hogyan éltél?
Mire gondoltál? És miről beszéltél?
Bús volt az életed, vidám?
Megvolt valóban ez a nagy
kert és a rácsa? S e butuska
és borzadalmas-furcsa fruska,
biztos vagy, kérlek, hogy te vagy?
Ez a kalap, e szörnyü, csúnya-ódon,
a kalapod? Biztos vagy ebben?
És e régi sok ember itt mi módon
ismerhetett előttem? Lehetetlen.
Ők vittek első útra, talmi
kirándulásra és nyaralni,
velük ültél vonatba, éjjel?
Ők fogták a kezed, szeszéllyel
vállukra kapva és becézve,
gügyögve füleidbe: "Nézd te..."
Jaj mért nem hagyták énnekem
már akkor ezt a szerepem?
Én elvittelek volna téged
egyedül, kóborolni, messze,
mutatva száz csodás vidéket,
milyen a nyár, milyen az este
s a hosszú út porába veszve
szép és szelíd kis falvakat.
A Földet adtam volna néked,
vezetve értőn, hallgatag.
És annyi tájtól, a parázsló
égtől, vidéktől és a város
fényétől tán kicsit sugáros
lett volna a szegény varázsló...
Tudják ezek az emberek,
mit vettek el tőlem, szívem?
De változtatnunk nem lehet.
Hiába. Vége van. Igen.
És e sok ember, mindahány,
milyen közönséges, silány.
Hidd el, ha köztem és teközted
valami harc, vagy durva szó van,
ők teszik, kik odakötöztek
magukhoz s a vakációban
elvittek falura, ligetre,
mert a nyomuk lelkedbe éghetett...
Ne gondoljunk hát többet erre.

S most tedd el a fényképeket.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Derű

Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:
hogy nem szeretjük egymást? Tévedés!
Sírtál? A régi vagy ma is, tudod?
De ha szeretjük egymást! Érted? És
légy egyszerűbb! Ne komplikáld a dolgot!
A mi korunkba' ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges, banális
romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk: "Szerelem"?
Ne kultiváljunk ily ízléstelen,
rossz pózokat! Azt mondják szüntelen:
"Szivem", "Szived", "Szivünk". Milyen hülye.
De, esküszöm, megvolnánk nélküle,
s világosabb is lenne minden.
Nincs is "Szivünk": csak te meg én, s szerintem
csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.
De megrészegszünk folyton a szavaktól,
mivel túlozzuk azt, ami van, s akkor
szegényes és kopottas a való.
Hagyd, kérlek, a "Szivünket", buta szó!
Legyünk mi!... Az igaz, ha künn a zajban
találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan.
Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van?
Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze.
Természetes. És érthető. De semmi.
Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi.
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,
már nem tudunk egymás nélkül se lenni.
Mindegyikünk bús, valamit keres,
a másikat... És, lásd, ez a helyes!

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Lámpaernyő

Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság...! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szivek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tünt,
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes...!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét... mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...
Milyen sötét is van. Nem látni semmit...

Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Véletlen

Ha nem ismertük volna egymást!
Ez is előfordulhat, kedvesem, lásd,
mit tett a Sors érette, érezed,
hogy így szeressünk, s mi legyünk ezek?

Te így beszélsz: "Mi egymásnak születtünk".
De össze kellett hatni ezer oknak,
esélynek, véletlennek, jaj de soknak,
hogy létrejőjjön ez, szóval szerelmünk.

Vedd fontolóra, mily rossz volt sorunk,
amíg bolyongtunk, árva páriák,
s hogy az idő nagy és nagy a világ,
s megeshet, hogy nem is találkozunk.

Jut-e eszedbe néha szép kalandom,
hogy boldogságunk volt veszélyben, és
mi húzta a szívünket egybe, vajjon
mily távoli-titkos nehézkedés?

Tudod-e, mily bizonytalan körökre
vont az az est, s gondolsz-e arra, hátha
egy csöpp szeszély, egy fejfájás, egy nátha
eltávolított volna mindörökre?

Még meg se mondtam ezt a szörnyüséget:
mikor először láttalak, a bálon,
szépnek se látszottál nekem, csodálom,
alig vettelek észre téged.

Barátnőd érdekelt, ki nevetett,
csak azután találkozott szemünk.
Képzeld el, hogyha akkor nem merünk,
te meg nem értsz, s én nem vallok neked.

Ma este hol lennénk, ha akkor este
előbb visz el anyád, na látod,
ha nem pirulsz el, s én arcodba lesve
fel nem segítem néked a kabátod?

Mert emlékezz, ez volt csak az oka.
Ha sietünk, ha késünk,
most semmi sincs, se részeg ölelésünk,
sem ez a nagyszerű csoda!

Hát akkor nem vagyunk ma boldogok!
Akkor nem ülsz így oldalamnál!...

Édes szivecském, mily bolond dolog,
de arra a betegségedre gondolok,

amelybe majdnem belehaltál...

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Lelkek, divatok, stb...

Nő vagy, s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mivel
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak: egészen újnak látszol,
és mindig újra tőrbe ejtesz.
Tudod, hogy az idő a nagy rossz,
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cseleskedsz és ravaszkodsz
s más-más szemekkel jössz felém:
bőrödnek a nyakadba' lengő
boád ad nem-várt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő...
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned, és megbomlok ott,
mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett,
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te, hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindig új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról egykoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni...
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd hogy a fürtöd szép kigyóit
lesimitom a hajadat,
csalódva látom azt, mi bódít,
a homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat...
Hiába keresem a parázst,
kis, röpke lelked, nincs vigasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlitasz.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN -Zongora

Drágám, csináltam én Neked
három hangból egy éneket.
Egy ujjal játszom ezt a dalt.
Hallgasd meg. Ülj le, kisgyerek.
Ha azt hiszed, hogy buta, majd
mond meg nekem. Hát ime, halld.

Van egy csodásszép kedvesem.
"Mért oly féltékeny? - igy gagyog.
Hiszen csakis Önt szeretem
és hű vagyok.

Hogy ne szeressem? Nem lehet!
Mikor a társaság gyülöng,
maga a legértékesebb,
a legkülönb!

Magát imádom. Holtomig!
Mégis örökké félt. Ugyan.
Nem szép, hogy így csacsiskodik,
tisztelt uram!"

Hát ez igaz. A szíve hű.
Nem csélcsap és nyilván enyém.
Őszinte is. És egyszerű...
De érzem én,

hogy valahol egy férfi van,
több nálam, egyszer idejő,
mig bús leszek, frissen, vigan
s megérti Ő.

És féltékeny vagyok és rettegek,
s zúg a fejem s a szívem maga van...

Nézd, ezt a dalt írtam Neked,
kis madaram.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Tűnődés

Mindég, örökké... Frázis, buta, nem szép,
de mint a leckét mondom egyre fújva!
Elhagyni egymást? Mit?... Ez képtelenség!
Őrültség, gazság!... Ó ismételt újra!
Hiszen nekünk úgy kell a végtelenség.
... De ha barátom így szól: "Az egyetlen
ő lesz, ki minden nőt megsemmisít.
Mit félsz? Hűek maradtok majd ti ketten..."

az fáj kicsit.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Féltékenység

Hát féltelek. Most lenn vagy a vidéken
s magamra hagytál. Nem veszem zokon!
Hiszen tudom, hogy sem neked, se nékem
nem oly mulattató a sok rokon.
De bánt a féltékenység és a kétség,
hogy a tavaszt velük töltöd te lenn...
Mert elfedtet engem is e kékség...
Te jársz, te az eszembe szüntelen!
Szeretlek részegen, porig legyőzve.
A szerelemtől sírok és dühtül.
Agyamba képed imbolyog e gőzbe:
te csak mulatsz, mint az, aki üdül!
Hát féltelek ott a nagy nyugalomban.
Ott langyos és derűs ma Párizs!
Csodás! Előttem kalamáris,
és levelet firkantok máris
neked, ki ott élsz, ahol annyi lomb van...
Biztos, azt a virágos, sárga-szalma
kalapod hordod, mely oly szépitő
fénykört lehet bőrödre ráfuvallva.
És elfeledtél! A vidék unalma
csinossá tett... Ó, ez a szép idő!
Jaj, sírni tudnék a haragtól!
Múlt hónapban mindig esett;
pont most viszik el, éppen akkor,
mikor a legszükségesebb!
Ily lángra még a szívem sose lobbant.
Az enyhe levegő is kába
örömmel árad a szobába.
Dühös vagyok rád, mint a rokkant,
s azt akarom, szenvedj te is lenn.
Nem szép kivánság. S buta roppant.
De úgy szeretlek! bizonyisten!
Azt kívánom, bár meggyülölnéd
érettem a tavaszt és azt, mi szép...
s elégedett lennék fölöttébb,

ha fájna a fejed is, picikét.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Kétség

Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.

Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva".

De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.

Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Szeretet

Szeretsz?... Mi az, mi van veled?
Egy szót se szólsz? Jer közelebb.
Hagyd hát a dolgod, ízibe.
Siess hamar heverj ide!
Vigyázok és nem borulok rád.
Nem gyűröm össze majd a szoknyád.
Dobjuk el, hogyha bánt, a vánkost.
Kényelmesen, tegyük odább most.
Add a kezed, te szemtelenke,
farkasszemet, nézz a szemembe.
Jaj, hogyha tudnád, mint szeretlek.
Nézz a szemem mélyére... Beljebb!
Látszik ugye tükrébe' lenn,
hogy néked adtam mindenem!
Mondd, látod ezt? Mondd, kérlek, érted?
Ma este ez a szeretet
olyan komoly és tiszta-mély lett!...
De hát te ezt nem értheted...
Azt mondod, érted ezt? Helyes.
Azért közöltem véled, édes,
hogy tudd, a tudatában élhess,
s vess számot... Ejnye, nézd, mi ez:
könnyem kicsorrant, permetez.
És semmi sincs, ez boldogít,
csak itt e szem, e homlok itt.
Hajolj le a lámpához szótalan
s hadd, hogy halántékodra rátegyem,
mint szemkötőt, két tenyerem.
Hát így van ez, így van, kis madaram?
Szép homlokodnak, jó szemednek
vagyok a rabja, és ez éget?
Azt mondod, így van?... Jaj, szeretlek!...

Szeretnélek megütni téged.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Összebékülés

Megint haraggal váltunk el. Miért?

Mindegyikünk pedig fűt-fát igért,
hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg,
mostan nem én kezdtem. De te... Te kezdted...
Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem...
Szóval faképnél hagytál kereken!
És odamondtál az ajtóba' nékem,
azon a hangon! Fájt a büszkeségem!
Erőltetett könny lángolt szemeden!...
Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán
mindig csakis gyűlölködünk. Az ám.
Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem.
Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen.
Talán, mivel hasonlitunk. Talán,
mivel együtt ülünk minduntalan.
Az ember ingerült lesz végre, sértett.
Mindent meg akar érteni... Na érted?
Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan.
Figyeljük és nem éljük a szerelmünk.
Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk.
Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad
keresni mindég a "nagy" vágyakat!
Gyötrődni! Izgatódni! És perelni!
Te! Oly silány dolog az a szerelmi
kéjmámor és egyéb... hát hagyjuk el mi,
mostan szeressünk igazán, bután!...
Nézd, azt tanácsolom, hogy ezután
ne lássuk egymást annyit... Életem,
szeretjük egymást: ez kétségtelen.
De szörnyü, hogy mindig erről beszélünk.
Ritkábban jöjjünk össze. Ha így élünk,
majd megtörténik az, mit ki se mondunk.
Meglátod, akkor nem lesz semmi gondunk,
boldogjai leszünk e bús világnak!
Új, új öröm vár, új csók vígasza.
Jaj, hogy szeretjük egymást majd! Imádlak!...
De holnap aztán jöjj korán haza.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Megpróbáltatás

Kacagtál a bálon, meséled,
kedved szilaj volt, fokozott.
S panaszkodsz, hogy a nevetésed
nekem fájdalmat okozott.

Nem adtam a búsat, te rossz nő,
de hát szenvedtem ott, igaz.
Azt mondod, én vagyok az önző.
És szándékkal bolonditasz.

Fürkészve lested, hogy a bánat
mint nőtt szemembe s égetett.
Ha gondtalan vagyok, vidámabb,

most nem vagy ily elégedett.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Vallomás

Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.

Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Dualizmus

Most magyarázd el, minthogy érthetetlen,
mért szólsz te így: "a zongorám, virágom"
s: "a könyved, a kutyád"... Aztán, te lelkem,
sokszor így is kiáltasz önfeledten:
"majd megveszem ezt-azt, ha látom,
az én pénzemből, amit félretettem".
Csak a közöst, mindig azt emlited!
Ilyesmiből mi kérdést nem csinálunk;
enyém, tied, enyém, tied.
Ha igazán szeretsz, minek?
Mondd: "könyv, kutya", és így valld a hited:
"a mi virágunk".

Paul Géraldy :TE MEG ÉN -Nyugtalanság

A kacajod oly könnyedén,
oly légi-fényesen repes
az árnyban, ahol élek én.
Nagyon erős. Tökéletes.
Ezt nem szeretem, ne nevess.
A házban ettől annyi fény, vagy
egészség száll szét szüntelen,
hogy önmagadnak is elég vagy.
Így félek, és az kell nekem,
hogy szenvedő légy, álmatag,
cicáskodó is, és magad
kicsinynek érezd, sírni tudj,
bús, gyenge nő, ki nem ragyog.
Mert akkor nem szeretlek úgy.

És sokkal nyugodtabb vagyok.

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Magyarázkodás

Ne kezdjük újra! Meg se várom:
minek, minek a magyarázat?
De te akarod minden áron?
Vigyázzunk, a fejünkre lázad.
Búsat, csunyát mondjunk még? Egyre húzod.
Mit mondhatunk, az istenér?...
Kérlek, ne szólj! Hadd gombolom ki blúzod:
az sokkal-sokkal többet ér.
Amit te mondanám, tudom előre,
én picikém. Tehát, gyere, gyere!
Vetkőzz le gyorsan. És ne szólj felőle.
Szeressünk. Ennek ez a módszere,
megmagyarázni röviden,
egymás mellé feküdni, meglásd.
Ne duzzogj. Vesd le a szoknyád. Igen.
A testeink, ők, értik egymást.
Na jöjj s ne légy olyan fejes.
Megvolt a pörpatvar, helyes,
de elfelejtjük, drága, nyomba,
mihelyt idelépsz nesztelen.
Hát jöjj hamar, hamar! karomba,

jöjj meztelen...

Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Tűnődés

Kiváncsi játék és szeszély
a szerelem először.
Reánk tekint egy szem, beszél,
igér, s lángjuk előtör.

S minthogy magunkat szerfelett
szeretjük, s ez nagyon jó,
szeretjük őt, aki szeret,
hisz izlésünk hasonló.

Hálálkodunk, kis bánatunk
megosztjuk véle szépen.
Nagyon hamar reákapunk
s udvarlunk is, cserében.

Már úgy mondjuk, mint szerepünk,
mit elmondtunk ezerszer.
Aztán azért is szeretünk,

mert már elkezdtük egyszer.