Paul Géraldy :TE MEG ÉN - Féltékenység

Hát féltelek. Most lenn vagy a vidéken
s magamra hagytál. Nem veszem zokon!
Hiszen tudom, hogy sem neked, se nékem
nem oly mulattató a sok rokon.
De bánt a féltékenység és a kétség,
hogy a tavaszt velük töltöd te lenn...
Mert elfedtet engem is e kékség...
Te jársz, te az eszembe szüntelen!
Szeretlek részegen, porig legyőzve.
A szerelemtől sírok és dühtül.
Agyamba képed imbolyog e gőzbe:
te csak mulatsz, mint az, aki üdül!
Hát féltelek ott a nagy nyugalomban.
Ott langyos és derűs ma Párizs!
Csodás! Előttem kalamáris,
és levelet firkantok máris
neked, ki ott élsz, ahol annyi lomb van...
Biztos, azt a virágos, sárga-szalma
kalapod hordod, mely oly szépitő
fénykört lehet bőrödre ráfuvallva.
És elfeledtél! A vidék unalma
csinossá tett... Ó, ez a szép idő!
Jaj, sírni tudnék a haragtól!
Múlt hónapban mindig esett;
pont most viszik el, éppen akkor,
mikor a legszükségesebb!
Ily lángra még a szívem sose lobbant.
Az enyhe levegő is kába
örömmel árad a szobába.
Dühös vagyok rád, mint a rokkant,
s azt akarom, szenvedj te is lenn.
Nem szép kivánság. S buta roppant.
De úgy szeretlek! bizonyisten!
Azt kívánom, bár meggyülölnéd
érettem a tavaszt és azt, mi szép...
s elégedett lennék fölöttébb,

ha fájna a fejed is, picikét.