Kassák Lajos:Elvétett találka

Elmennék hozzád éjszakára
de az áradó vizek másfelé sodornak
a forgó szelek mély gödörbe löknek.

Eljönnél hozzám éjszakára
de nem találsz rám
a szél hasított vásznai alatt
a halál fogaival bélelt gödörben.

Kereslek téged s te engem keresel
de az alkony parazsa már kihunyt
mezők virágai meghaltak az esőben
s az utak ó a mészfehér utak
az erdő sűrűjébe menekültek.


Ady Endre:EGYEDÜL

Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedűl.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmulásról?... Ismerem e dalt...
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!...

Virágot dermesztő, novemberi szellő
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmult, ami vissza nem jő,
Sirjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!...

Elmulás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szivem,
Dacolni a múlttal, úgy-e, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!..


Koncz István: Ha

Ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
szeme zöldje finom fátyol mögé
rejti majd szikrázó fényzuhatagát,
úgy, ahogy a lélek pásztázza
körül a bánat tájait,
és ott rejti majd el azt is,
amit lát; -
a világ s a boldogtalanság,
ha fájt, csak neki fájt...
s ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
homloka derűje visszafogott
rajzán a veszélytelen hangulat
soha nem bont zászlót
jövőnek, múltnak,
s vele mulathat majd, - ha mulat, -
okos magányának biztos pátosza is...
s ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
bölcsen ajkába harapja
összes tévedéseit.


,,De nem felejtek semmit és kezdeném is újra
Neved szép betűit Ámor homlokomra írta."

- Kovács Ákos


Őri István: Kívánságok

Úgy szeretnék csendben élni
a világtól messze - csak mesélni
nem szeretni, nem gyűlölni
csak néhány apró mozdulatot tenni
lapozni egy könyvet
elnézni messzire, túl az életen
nem álmodozni, nem vágyni semmire
nem titkolózni, nem félni
csak élni
csendben, egyedül
(Veled?)
már nem is tudom, mi a neved
oly rég volt a múlt
az ostoba elme mindent elfeled...
talán nem is ostoba
mert ez a jó
nem tudom, mert azt is elfeledtem
mi a jó
(Neked?)
aludni
hosszan, kitartón, akarattal
takarózni puha, sötét paplannal
mi nem engedi hozzám
az álmokat, a képeket, a hangokat
az érintéseket
az Arcodat...


Bognár Barnabás: Érintés



Lepergek néha az időről,
Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
És elidőzöm kissé a semmiben,
Hogy ne féljek, és hogy te se félj.

Szabó Lőrinc: Emlék

Mindig eszembe jut, ahogy
jöttünk a dombról lefelé,
tavaszi fényben, délután.
Egy virágzó cseresznyefa
alatt megálltál, ágai
körülbókoltak, s gyönyörű
ajándékából sisakot
kötöttem a fejedre, szép
fehér-fekete koszorút.

Most tél van és te messze vagy.
De tegnap elmentem megint
a dombra, a bokrok közé,
megcsókoltam a fű helyét,
ahol hevertünk, azután
soká álltam a fa alatt
és zuzmarás ágaiból
szép arcod emléke köré
koszorút kötöttem megint.

És ijesztő volt üresen
a fehér-fekete keret,
és még ijesztőbb, mikor a
régi arc benne megjelent:
úgy éreztem, megöltelek,
vagy hogy csak én teremtelek,
a csókodat éreztem és
szinte sikoltott a szivem:
nem álom voltál tavaly is?