Arany-Tóth Katalin :Vigyél az álmaimon túl...

Vigyél az álmaimon túl,
s röpíts magaddal a valóságba!
Legyél elcsitult viharom
békét hozó, ékes szivárványa!

Csend vagyok, mely nesztelen
fekszik előtted – mint meztelen
lélek az Isten templomában.

Békesség az otthonom.
Arcod, hangod érintését
vágyaimba ágyazom,
s hagyom, hogy ringasd
értem mozduló karodon.

Fény vagyok, mely fehéren
ragyog elébed, s őrzi lépted,
hogy el ne tévedj…

Már oly régóta suttogom
öröklétbe sírt bánatom
– de most a szó észrevétlen
átformálódik ajkamon.

Mert Érted dobban a szívem
– átléptél lélek-kapumon.
Túl a valóságon,
túl a vágyakon.

Tagadom, vagy vállalom:
másíthatatlan tény,
hogy mellém szegődtél
Sorsom írta utamon.

S míg itt vagy,
e képlékeny csodát,
féltve-merengve
tovább álmodom.

Bár elfojtanám,
de nem tudom…