Weöres Sándor :Gyönge ágam, édes párom

Gyönge ágam, édes párom,
már enyémnek tudtalak -
távolodsz mint könnyü álom -
minek is bántottalak?

Minden napom tél borúja,
minden éjem új halál.
Csak a hideg kályha zúgja:
édes párom mit csinál?

Szivedet kis mécsnek véltem,
mely egy légynek is örül -
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.

Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most, hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.

Te megbántott kedves lélek,
jó hogy nem vagy gyermekem,
hátha néha megvernélek
s fájna néked és nekem.

Jó hogy nem vagy cirmos macskám,
amílyen gonosz vagyok.
Akár kútba ugorhatnám,
önmagamba fulladok.

Majd ha nyárfa-testben élek,
rezgő lombbal hintelek,
majd ha árny leszek, kisérlek,
ha koporsó, rejtelek,

ha tűz leszek, melengetlek,
ha fény leszek, áldalak,
ember vagyok és szeretlek,
miért is bántottalak?

Ecsedi Éva :Igen

Mondd, merre vezet az út
álmatlan éjjeleken,
merre s hova jut, ki
bársonyba temetkezett
szólj, lesz-e még remény"/királyfi/


Igen,
van remény, bár halotti lepel az éj,
sötétkék bársonyba temetett reménytelenségre ítélve,
hisszük, hogy eljön még amire várunk,
s többé nem lesz reménytelenségre ítélve magányunk.
**
Igen,
kell a csókod számolatlanul,
rebbenő pilláim alól szerelmesen nézlek,
kellenek a füledbe suttogott édes emlékek.
**
Igen,
kell a hárs illatú nyáresték villám cikázása,
kell a bódító parfűm csábítása,
kell az érett piros almák savanykás íze,
kell a csipkébe horgolt százévek elfeledett
Szindbád-szerű álomképe,
kell a még megannyi hízelgő szavak vágya,
kell a hullámzó keblek lágyan ívelt varázsa,
kell a harmat mosta talpak csendes osonása,
kell a csillagos nyárestéken fénybe hulló
éji lepkék násza,
kell a halk zenére ringó szerelem tánca,
kell a bársony bőrön lecsúszó selyem hűs simítása,
kell a kezeidnek ölemen kalandozó érintése,
kell a víz, hogy forróságtól áthevült testem hűtse,
kell a szellő, hogy hajunkba kapjon
kell a szerelem, hogy álommá váljon.
**
Igen,
nyári éjen szitáló langy eső...kell
gyűrt lepedő hideg érintése...kell
gyertyaláng halk sercegése...kell
lángjának titokzatos fénye...kell
pohár bor fanyar íze szánkon...kell
csókokban érezve mézzel édesítve...kell.
**
Igen,
kellesz nekem, ezerszer is kellesz,
mindened kell a tested és a lelked,
hát erre vezet az út álmatlan éjen,
hozzám vezet, szeretlek, érezd!

Reviczky Krisztina : Félek a téltől

Bevallom, félek
a téltől.
Mert szeretlek
és hiányod behavaz.
Mert szeretnék
együtt lenni veled.
Magányos vagyok
nélküled, mint egy
szerelmi fohászt
zengő minaret.
Félek a hinták alatt
földkopásba fagyott
lábmély pocsolyáktól.
Mert ha fagy,
nem használhatod
a kocsidat.
A félelem behajlított
térdként dagad.
Szeretném, hogy
minden szavad
visszhangozzon bennem,
minden szép
oldódjon szemedben,
hogy minden percnyi lét
közösen teljen.

Fodor Ákos: Vallomás

úgy szeretem, hogy
nagykabátban is vágynék
vele aludni

Csukás István : Virágének

Vakmerőn nyúlok
s biztosan érted,
tétovaságom
...hitre cserélted.
Szótlanabb szónál
ez az áhítat,
több a valónál,
mégis megríkat.

Lehull az inged,
nincs, ami födjön,
szép szűzességed
fehér hófüggöny -
Mint torony omlik
össze, ki voltál,
örömöd ring,ring,
simább a tónál.

Egymásnak arccal
kerültünk végre,
szorongva hallgatsz
némább beszédre.
Nincs nagyobb titok,
nincs nagyobb vigasz:
rád hasonlítok,
rám hasonlítasz

Bartal Klári :Szerelmes könyörgés

Szemem helyett szemem legyél,
Asztalomon puha kenyér,
Vánkosom, ha elfáradok.
(Ha elesnél, Rád borulok.)
Kezem fogd a félelemben,
Kiáltás a dermedt csendben.
Csókkal hevíts, hogy ha fázom.
Hosszú éjben boldog álmom,
Szavam légy a némaságban,
Életet adj a halálban.
Tested, ha majd belefárad,
Nekem őrizd hűlő vágyad,
Öleld lelkem öreg hévvel,
Ősz napfény melegével.
Sokat kérek - sokat adtam:
Fényt sem kértél s Rád ragyogtam.

Szabó Balázs :Gyere közelebb!

Szeretnék suttogni néked,
Mit száj már annyiszor kimondott,
Egy szót, egy gyönyörű szépet
Mi használt talán, ám nem kopott...

Tudom, léteznek szebb szavak
Mit szónokok százai szórnak
Égbe, mitől erős falak
Kártyavárként földre omolnak...

Szó, mi szívem fáján termett,
Rajta harmat..., boldogság könnye,
Leszakítom, vidd, megérett,
Idegen vihar le ne lökje.

Egy egyszerű, kedves kis szó,
Benne van hálám és örömöm,
Mit adni és kapni is jó,
Hogy vagy nekem: Köszönöm!

Ellen Nitt :(Legyek én madár...)

Legyek én madár,
amelyik az öledbe rak fészket.

Legyek én madár,
amelyik a szíved dalát
viszi a felhők alatt.
Legyek én madár,
amelyik lehozza az égről
a szél és a nap jelszavát.
Neked.

Hadd legyek én madár!

Te meg légy lombos erdő.
Legyél gondolkodó föld,
legyél zöldellő fa
szépen szóló levelekkel.

És legyen nekünk
közös egünk!


Fordította: Dabi István

..bocsáss meg ,
szeretni a legnehezebb

Tornay András

Kovács Erika

Jó lenne

valahol melletted lenni
csak úgy
és csak annyira
hogy gyengéd simogatásod alá
szerethessem magam

olyan jó lenne
néha
megszökni magunktól
csak úgy ...egymáshoz

Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.

Kassák Lajos

Egyetlen csókban
ajkadra tetoválnám
minden vágyamat.

Moha

Bella István: Nézz utánam!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod -
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

Hűvös lett és tüzet gyújtottak. A tűz mellé kiterítették a bundát, s elhevertek rajta. Az égbolt megtelt csillagokkal, s később feljött a Hold. Ő a leány ölébe hajtotta fejét, s a leány énekelt. (...) Reggel kergetőztek a harmatos fűben, mint az őzek. Aztán megfürödtek a forrás vizében. Locsolták egymást és kacagtak, és az erdő csengett a kacagásuktól és a fák, a mókusok, a madarak, akik látták őket, csodálkoztak, és boldogan kérdezték egymástól: visszatért-e a világ kezdete? A boldog idő?

Wass Albert

Hatházi Áron:Meztelenül

Meztelen még nem voltam.
Csak te látod
lelkem titkait.
Csak száz kabátban,
álarcban láttad
vésett ráncait.
Előtted állok pőrén.
Szavaim -
szennyes ruha -
köröttem lehullva.
Sarkokba leszórva
létem száz boga.
Előtted állok némán.
Magamból csontig
kihámozva.
S ütések helyett lám
Te felöltöztetsz
új ruhába.
Neved remegő tűz ajkamon...
Kezed lágy érintés
vállamon...
Ha olykor rám nézel,
hűsítő mosolyod
arcomon.

Barna Márta :Asszony vagyok

Ha dal lehetnék,
Neked szólnék.
Ha szellő,
Hozzád szállnék.
Ha fény,
Érted a sötétet
tündöklővé tenném.

De mert asszony vagyok,
fohászként Hozzád szállok és
ajkadon imaként megpihenek.
Homlokodon redővé fércelődöm.
Szíveden bújócskázom.
Szerelem édes érintéseként
ereidben, mint a vér
zsibongva áramolok...

Rácz Olivér :Tükör

Tükör a hold. Tükör – tükör a két szemed.
Szemed tükrén a holdfény megremeg,
s a csöndbe súgott ős varázsszavak
most fénnyel írt betűknek látszanak.
A puha szárnyú éji óra száll:
szemed tükrén ragyog a holdsugár,
ki tudja, mire vár.

Emlék. Emlék a kettőnk minden régi álma.
Forró fejünk alatt emlék a párna,
s emlék, hogy egyszer te meg én,
ifjúságunk tűnő szigetén,
együtt lestük a holdsugáron át
Anitra táncát és Solvejg dalát.

Kaland. Kaland az élet és a szerelem.
Nem is én voltam és talán te sem,
kik egykor azt hittük: varázs,
varázs a létben minden villanás,
s egymás erén érezni épp elég
az élet halk ütőerét.

Sziget. Ifjúságunk távozó sziget.
Magunk sem értjük, más hogy értse meg,
hogy így, éveink hídján, szárnyszegetten,
mi megmaradtunk mégis mind a ketten,
s mikor a holdfény lopva átoson
az arcodon és át az arcomon,
még egyre halljuk a holdsugáron át
Solvejg dalát.

Csoda. Csoda a tükör – tükröm a szemeden.
Csoda az emlék, kaland s a szerelem.
Szerelmünk, mint cseppkő a lágy setétben,
még egyre változik, titokban, észrevétlen,
oly nyugtalan s mégis oly álmatag,
oly lüktető, mint kő a csepp alatt,
oly alkotó, mint csepp a kő között:
sír és remeg,
de már örök.

Csoóri Sándor :Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,
ahol velem szerettél volna járni –
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
s homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

Balaskó Jenő : Virágének

Hogyha szívem volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Hogyha én fény volnék, szemeden kinéznék,
akár fűszál volnék, szemed színe volnék.

Ha folyó lehetnék, medrembe csalnálak,
akár örvény karján mélyembe zárnálak.
Ha levegő leszek, arcodhoz bújok el,
boldog álmaidat a szádról hagyom el.

Bárha volnék kígyó, hogy lábad taposna,
akár inda volnék, mi csipőd befonja.
Ha csak domb lehetnék, patak hasadású,
szálló melled volnék, szélbe borulású.

Néha illat volnék, bőrödről szállanék,
úgy mondanám neved, hogy sose szólanék,
mert ha virág volnék, több virág nem volna,
belőled nyújtóznék, halálom nem volna.

Belőled hajlana álmom is, ha lenne,
ilyen hamar biztos hogy vége nem lenne.
Lovam után kötve ugyan mit csináljak,
tőled elszakasztva hogyan is kiáltsak!

Mért nem lehetek fény, nyomodba szegődő,
akár halkuló hang, fényednél megszűnő.
Mert ha szívem volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.

Mert a szívem volna szabadabb a szélnél,
ezeréves titkom erdejébe térnél,
mert akkor jó volnék, biztos észrevennél,
mint akármi szépet, tenyeredbe vennél.

Szilágyi Hajni: Lépsz előttem, jársz utánam

Ha te nem lennél,
vajon meddig lennék én.
Lángolnék-e újra
a fény-táncoló napban.

Életünk már nem a miénk,
és halálunk sem,
csak újabb ruhákba bújik lelkünk.
De én megismerlek
sikátorok ziháló sötétjében,
macskakövek eső-koppantó zajában,
nappalok fénycsíkjain
lépsz előttem, jársz utánam.
Érezlek. Hallgatlak.
Hangod, illatod, csendjeid.
Ugyanaz vagy, álmaim őrzője,
aki karjaiban tartotta vérző szívem
évezredeken át, és innen.
Kifeszítve, máglyára dobva,
háborúban, a kettéhasadó
hajnalok rőtmezején,
rajzolt árnyak mellett feküdve,
szegényen, gazdagon,
sarkokon túl
mezítelen a senki földjén,
mindennapok perceiben.
Veled voltam,
és te értem.

Neked öltöztetett Isten
újra ünneplőbe.

Pillanatok kövein járunk,
néha elfogynak az utak,
szétcsorog az ég,
leomlanak a hegyek,
s mint homokviharban a porszemek,
úgy keringünk a világ felett.
Szédült zuhanásokban vergődve
csapkodunk, mint fáradt-éhes sirályok,
de mindig partot érünk.
Élünk. Szeretünk.
Porba rajzoljuk a szerelmet,
a voltakat, a nincseket,
napba véssük a jeleneket.

Ha majd ráncosodó homlokodba
ősz tincsek hullnak,
reszkető kezed kezem fogja,
lábnyomod követné lábam,
s járnám veled az utat
idegenek közt bolyongva,
földtől égig,
pokoltól mennyig,
szemedbe könnyezném
rívó csillagok könnyeit.
Világcsendjébe takargatnálak,
és ha szád megremegne
egy sóhajnyi tiszta napért,
rádhajolva,
veled álmodnék,
új napot, új eget, holdat.

Ha te ma nem lennél,
én sem lennék.
Ha ma megtagadnál,
lángokban hamvadna
a szerelem…
és Isten sem találna már
új ünneplőt nekem…




Almási Gábor :Csendben nézlek

Úgy gondolok rád,
Mint magamra,
Tested sem külön.

Minden vonásod ismerem,
Lélegzetedtől az én mellem dagad.

Azt is tudom,
Most mire gondolsz,
Hogy kitalálod gondolatomat.

Göbölyös N. László :Érintés

hangod tapintása

a sötétben

melegséget kérő októberi

falevél

Jatzkó Béla: Kéz a kézben...

Fogd a kezem, mint ma az utcán,
s ne felejtsd ezt a délutánt.
Egy kerge autós ránkdudált,
irigyelte, hogyan bújsz hozzám;

az is lehet, hogy nevetséges
pár voltunk, - együtt ősz s tavasz.
Mindegy. Ha mellettem maradsz,
a külvilág úgyis mellékes.

Az ujjaid gyökeret vernek
az ujjaimban: kéz a kézben
egymásba növünk észrevétlen,
mint a faragott feszületnek
Krisztusa is egy a kereszttel.
Csak fogd a kezem s ne ereszd el.

Dr Götli Kinga :ÉN és TE

Szerelmem

Mely rád ragyog,

Üdvözli a Holnapot!

Üdvözli, hogy részem lettél,

Szívemnek is Fénye lettél!

Szerelmed

Mely rám ragyog,

Üdvözli a Holnapot!

Üdvözli, hogy részed lettem,

Szívednek is Éke lettem!

Hajnal Anna :Ragyogó kábulat

Ragyogó kábulat, jer közel édes!
Arcodat arcomhoz közelebb simítsad, édes,
Ujjaidon át
Érezzem a szenvedély lüktető véráramát.

Egyetlen melegség, egymásba lüktető jóság,
Mindenért kárpótló, mélyünkbõl fakadt valóság,
Szép ölelés
Ha örökké tartanál, akkor is kevés.

Feledtetető kell, csókokkal áltassuk édes
Szunnyadó jövőnket, szívünkre éhest,
S egymáson át
Bűvöljük szelíddé a nagy éjszakát.

Mert sötétéség, ellenség mindenik élő a másnak,
Egymásba győzzük le pólusait a világnak,
Mert idegen
Minden, mi kívül marad testeden.

Pardi Anna:Sose tudom

sose tudom
milyen módosulásokkal szeretlek
milyen túlzó fokokban
milyen paradoxonokban
milyen tébollyel és milyen egyszerűséggel
milyen frázisokkal
és milyen fellelhetetlen madarak énekével

hová vetítselek,mily valószínűségbe
rivaldafénnyé két szemembe

Képes Géza :Éjféli vallomás

Ha elmégy
mellőlem:
légszomjam
támad.

De
itt
veled -
ha megérintelek
vagy
meg
sem
érintelek

ha
egy asztalnál
eszünk

vagy
egy ágyban
fekszünk
ha alva is:
szeretkezünk.

Charlotte Brontë

Imádom ami benne tökéletes,de a hibái vagy legalábbis a gyarlósága hozzák közel hozzám,ezekkel fészkeli be magát a szívembe,ezért öleli körül a szerelmem és ennek nagyon önző, de természetes oka van.Ezek a hibák lépcsőfokok,melyeken ha fölmegyek,fölébe tudok kerülni. Ha Ő mesterségesen lecsiszolt halom tetején állna,hogyan találnék támasztékot a lábamnak? A természetes domb hepehupás,füves lejtőjét meg lehet mászni,annak a csúcsára öröm felmenni.

Emlékszik az ujjam hegye,
ujjaidra,kezeidre:
helyem nem lelem...

                Hidas Antal

Laurell Kaye Hamilton

Szeretem, ahogy megcsillan a hajad a fényben, szeretem, ahogy mosolyogsz, amikor épp nem bujkálsz, vagy nem pózolsz senkinek. Szeretem a nevetésed, szeretem, ahogy megtelik csobogó bánattal a hangod, mint a nyári eső. (...) Szeretem a szemeidet, a boldogtalanságodat. Szeretlek.

Jószay Magdolna :Így tartod arcom

Arcomat
két kezed közé fogva
tartod oly puhán,
ahogy a harmat terem
a feslő rózsa szirmán,
ahogy a rebbenő lepkeszárny
őrködik színes hímporán,
ahogy lenge szellő észrevétlen
zongorázik végig falevelek során.

Ahogy a könny gyűlik gyönggyé
a szemhéj mögött,
ahogy a Hold ezüstje tűnik el
a zord felhők között...
miközben visszafojtott vágy
csikorog fogad alatt –
mint mondod -, azért, hogy véletlen
nehogy belém harapj...
vagy ahogy a tulipán szirmai
- szemnek láthatatlan –
engednek a napsütésnek,
s egyszer csak feltárulnak
csodájára a világnak...

Így tartja puhán, szelíden
arcomat két kezed,
s én nem győzöm csodálni
e szépséges, tökélyre fejlesztett
tehetséged.