Koosán Ildikó: Megragadni a boldogságot



Megragadni a boldogságot,
tudom nem könnyű Kedvesem!
Keresni illatos virágot,
ott, ahol tüske s gaz terem...

Várni kell rá! talán megéri,
küzdeni érte, Kedvesem!
Zölddel a kert, lesz még virág is,
hidd, hogy a holnapod szebb legyen!
Az álom olyan csalóka,
benne bízni nem tanácsos.
De nagyon hiányzol már,
s éberen láthatlak-é?
Kedvesem, ha egyszer megálmodlak,
nappal is csak aludnék.

- Mjongok (Osváth Gábor fordítása)



Balla Zsuzsanna: Virágének mostanság

Milyen lehet téged várni,
szép örömben térdig járni?

Milyen lehet elindulni,
két karodba belebújni?

Milyen lehet hozzád érni,
csókjaiddal be nem érni?

Milyen lehet megérkezni
ölelésben eggyé lenni?


"Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem. "

- Weöres Sándor

Juhász Gyula: Koncert

Szemem lehunyva hallgatom
És föligézem arcodat.
Te ringatózol a dalon,
Te rengeted a húrokat,
Téged dicsérnek a vonók
És áldanak a trombiták,
Csellókban a vágyam zokog,
Dobokban a szívem kiált.

Fülem befogva hallgatom,
Hogy harsonáz a szerelem,
Hogy dübörög e hatalom
Időkön át és tereken:
Hogy rázza emlék lombjait,
Hogy tépi élet sudarát.
Ó Anna, lelkem dalait
Neved hogy viharozza át!


Kormányos Sándor: Dallamok

Először csak zümmögéssé
zsongatja bent a hangot,
majd váratlanul megkondít
egy apró kis harangot.

Majd alájátszik szívem is,
és fürge dobbanások
lüktetnek át a ritmuson
mint dobpergés-varázsok.

És dal már minden legbelül
én mégis felkiáltok:
Ki álmodja dallamokká
bennem a némaságot?


József Attila : Csak a tenger jött el

Melled két pólusa közt a kék sugár -
A kötéltáncos álma áll azon.

A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek -
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.

S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szivükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén...

De én nem vagyok fáradt, kedvesem -
Csak a tenger jött el a küszöbömig.


Bódai-Soós Judit :Ölelés-dal

Türkiz szemedben óceánok végtelenje,
távolba, mélybe révedő világ.
És mégis, mint búvó kispatak
a barlang-mélyi tóra,
csendes magányban elmerülve,
én így találtam rád.
Karodban bízva megpihentem,
mert benned tisztán fénylett
a ringató ígéret,
hogy szeretni tudsz még akkor is,
ha nem vagyok több,
mint egy lágy tenyérbe burkolózó élet.


Radnóti Miklós: Himnusz

Gyökér vagy és törzs,
teli lomb s gyümölcs,
hűs fuvallat vagy
s meleg nap érlelő,

kötöző gyökér,
iramodó vér,
vékonyszáru törzs,
széllel barátkozó,

karom lombja vagy,
karomba szaladj,
mellem virága,
szívemen takaró,

ébresztő napom
s napos hajnalon
lombom gyümölcse,
mellettem ébredő,

mellettem alvó,
szívemre hajló,
jó nyugalom vagy,
csöndesen dobogó,

szépszavú forrás
kezdő sikoltás,
szárnyas lehellet,
lélekkel szálldosó,

árnyékban éles
fény vagy és ékes
árnyék a fényben,
s felhő is, füstölő,

csukódó pillán
utolsó villám,
nyíló testeddel
karolón ringató.

Te harcon áldás,
búvó mosolygás,
aki a földön
régen fehérlő
csontjaimban is majd
ott bújkálsz mindörökkön.


Egyszer csak beleszeretünk egy arcba, egy lénybe, és akkor tulajdonképpen kialszik bennünk az a valami, amit filozófiának mernék nevezni, vagyis többé nem teszem föl azt a kérdést: miért létezik? A szerelemben egyszerre egy lény megfoghatatlan módon annyira evidenssé válik létezésével, hogy nem kérdezzük többé: miért is létezik?

- Pilinszky János


Pilinszky János: Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg most a világot.


Cs Nagy László: „Tétova óda”

Ha lassan körbefog és rám hanyatlik a csend,
olykor még halkan-dobogva Veled vagyok.
Üresen sercen tollam, zavar a néma rend,
mielőtt összegyűröm, a papíron üres sort hagyok,
látod, az erdők szurkos árnyéka földig hajol
és mint keserves-szép, lassan az avarba égett,
görcsös ágak, a tegnapi büszke koronák alól
a nap lehunyt szemén, egemre karcoltak Téged.
Kacagott válladon az eső gyöngyöző varázsa
és nagyot szusszant, ahogy a nap felpirult,
fodrokat játszott a felhők lenge szárnya,
alattuk a folyó lassú méltósággal ezüstbe borult
és míg álmokra várva ragyogott homlokom,
körbe fitos orrú szellőcskék neszeztek,
még illatod - de furcsa – magamban hordom,
nem tudom ha már nem érzem, mihez is kezdek.
Talán az ópium rabjává lesz így a lélek
és a víziók befonják a könyörtelen valót,
míg gondolatban naponta emberré érek
ne tudom kizárni magamból a „bent-lakót”,
mert ha kibogoznám mi bennem összekuszált,
alig-csak maradna kívüled belőlem valami.
A visszhanggal szemben mindig egy szikla állt,
visszhangozlak, hogy lehet ezt még elmondani?


Tornay András

Vannak fények, amelyek nem fognak soha kialudni
vannak hegyek, amelyek nem fognak soha elporladni
vannak színek, amelyek nem fognak soha kifakulni
...
Vannak gondolatok, amelyeket sohasem fogok érteni
Vannak dalok, amelyeket soha nem énekelhetek





Rába György:Magam leglelke

Kit szeretsz s ki szeret s mégsem szerethetsz
s nyelved harapod ki ne ejtsd nevét se
mi hasonlítható ehhez a sebhez
a történetnek forog benne kése

Ez az érzés így lett számomra ketrec
titkom könnyen juthat ily szóbeszédre
minthogy rejtett kincsemből bárki elvesz
ha egykönyvű látóként érti félre

Pedig emléke tűz fölém napot
majd él-e hal-e hiánya sajog
vált forró hideget szaunájuk éltet

Ezért ne is nevezz engem szegénynek
rabságomból nincsen miért kilépjek
magam leglelke otthon itt vagyok

Őri István:Végtelen utazás

Elvittél magaddal egy napon
elvittél magaddal holdfényben, csillagon
egy cseppben, mely rád hullt csendesen
egy szívben, mely így szólt: "Kedvesem..."

Elvittél, mert fontos volt neked
elvittél, mert nincs más, ki szeret
elvittél, hogy ott legyek veled
s érintsem Napsugár-szemed


József Attila:MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!


Csoóri Sándor

"Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban."

Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen, szürke kis patkányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.

- Wass Albert


A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.

- Alkyoni Papadaki



Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.


Ti, akik szenvedtek, mert szerettek, szeressetek még erősebben!
 A halálos szerelem: maga az élet!

- Victor Hugo
 
 

Szilágyi Hajnalka : ÖRÖK

Lehetnél a hang, a zene,
zajból szelíden dúdoló muzsika,
fázó szívekben megbújva
hallanád az alvó légzéseket.
Indaként kúsznál
szívre, testre, lélekre,
meredélyes égi szakadékok
nyílnának feletted.
Bölcsőt fonnál dallamokból,
tisztán bomlanál ki
az őszi fényburokból.

Lehetnél fa, ezeréves kérgű,
égig érő fejfa.
A dombnyi kikeletben,
vésett emlékeket vigyázna
mozdulatlan tested.
Lassan eléd zuhannának
az őszök száraz levelei,
élő álmokat siratnának
korhadt gallyaid.
Fekete ágaidon már
nem nőnének égi dallamok.
A rőt nap örök-ködbe
temetkezne veled.

Lehetnél hegy, isten-hordta
néma kövekből.
Szikla-arcodra zuhatagot
festene a hajnal,
fényes páraként lebegne
feletted a reggel.
A közeledő nap fény-bogai
ég és föld közé feszülnének,
s a csorbult világ szélét elérve
hullámozna hosszú ívben,
zúgó örvények
ismeretlen mélyéből,
az Örök-csend, kőgyermeked
haldokló lelkéhez simulna.

Lehetnél…
de most még maradj
szívfalaim közt álmodó,
az, kit a mesteri kéz
e világra formált. Mellém.
Maradj szabadsága és börtöne
minden lázadásnak,
álomőrző szerelme
felsíró éjszakáimnak.
Bűn és bűnhődés,
ártatlan szárnyalás,
huszonegy grammnyi
örök létezés,
tenyeredbe rejtett
holtomiglan szívdobbanásban


Juhász Magda : Veled



Szeretnék futni a réten,
kéz a kézben veled,
leheveredni a fűbe,
nézve a kék eget.
Szeretnék kacagni veled,
kitárva két karom,
nem törődni a világgal,
csak ölelni téged nagyon.
Szeretnék futni a réten,
és ott ahol senki se lát,
érezni szeretném még egyszer,
a szerelem boldog diadalát.

A szerelem hevében sokan úgy érzik magukat, mintha a "hetedik mennyországban" lennének, és ilyenkor teljesen közömbös számukra, hogy hol is van az a mennyország. Talán bennünk, amikor valakit szeretünk, és ő viszontszeret.
- Lutz Van Dijk

Gámentzy Eduárd : Legyél te

Legyél te sóhaj,
S én vigasz!
Vagy görcsberándult torz grimasz,
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz.

Legyél te mosoly,
Én a könny!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya,
Én a tűz!
Kit olthatatlan vágya űz.
Két végén égő szörnyű tánc,
- Kegyetlen, gyönyörű románc...


Karafiáth Orsolya: Vigyázz rá, föld. Óvjátok istenek.

A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.

Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat – mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt… Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.

De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.

Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.

Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban…
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.

Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is -
- de inkább mégse.

Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. “Lehull rólam az oltalom”.



Gámentzy Eduárd: Tavasz nélküled



Friss hajnali ébredés,

Puha szellőrezdülés,
Virágillat, madár ének,
Téged köszönt,… téged éltet!
Minden hangja érted szól!
- Azért hallod… valahol?

Thomas Moore:A májusi hold

A májusi hold csupa láng ma, szivem,
lámpást visz a földi bogárka, szivem;
a bércek alatt
száz út csalogat,
mikor álom esőz a világra, szivem!
Ébredj, tündöklik az ég, gyönyöröm,
üdvünk sose volna elég, gyönyöröm,
s mert napja rövid,
legjobb, ha kicsit
meglopjuk utána az éjt, gyönyöröm!

Már alszik a föld megigézve, szivem,
csak a csillagász les az égre, szivem,
meg én, de nem int
oly fény neki, mint
a te szép szemed isteni fénye, szivem.
Jöjj hát, míg kel a nap, gyönyöröm,
a tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,
s ha csövébe befog,
majd azt hiszi, hogy
te is ég szeme, csillaga vagy, gyönyöröm!

- Szabó Lőrinc fordítása





Simon István: CSILLAGOT LÁTTAM


Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szeretni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.
 
 
 
 
Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak.

- Márai Sándor


Dsida Jenő: Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.


Paul Verlaine: A hold a fák közt

A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek…

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyú füzet;
szél jaja rezzen…

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja…

Isteni óra!

- Szabó Lőrinc fordítása


Bódai-Soós Judit: Csak adni kérek

Ne tégy mást, csak várj rám!
Ha vársz: megérkezem.
Nem kell pompa, márvány,
elég a csend nekem.
Szólj hozzám e csenddel
és hallgasd sóhajom,
érints meg szemeddel,
s ne fogd le két karom!
Nyiss rést lelked mélyén,
melyen át beférek!
Nem várok semmit, én
csupán adni kérek.


Egyszer arra járhatnál,
egyszer rám találhatnál...


Balla Zsuzsanna:Több, mint..

Több, mint sejtelem, vagy megérzés,
több, mint teremtett gondolat,
több, mint szunnyadó vágyból
kibomló élő, izzó akarat.

Több, mint keserédes cseppekben
rejtező mézízű pillanat,
több, mint szirompuha érintés,
mint lehulló rozsdás lakat.

Több, mint sodró, s türelmetlen
áramlása az éltető vérnek,
több, mint a megfáradt utazók
csókja, mikor hazatérnek.
...

Több mindezeknél...
s el nem mondható.
Miért próbálom mégis?
Hogy lásd mily kevés a szó!


Gyurkovics Tibor:CSODA




Én látom őt - és ő lát engem

valami tükörszerelemben
én benne - ő bennem ragyog
egyedül és ketten vagyok.

Hámori István Péter:Mikor vagy

Mikor rám nézel beköszönnek
Otthonunkba a víg hegyek.

Mikor mosolyogsz szembejönnek
Mind, akik minket értenek.

Mikor beszélsz felcsilingelnek
Száncsengők rézharangjai,

Mikor szeretsz e néma jelnek
Megszólalnak a hangjai.

Mikor kacagsz, támadhat bárki,
Bennünk épülnek új falak.

Mikor hallgatsz, a palotái
Szavaknak, összeomlanak.


Sully-Prudhomme: Sóhaj

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,

A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.

Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
Nem érni el, és sírni, sírni,
elhullani, könnyben feledni
mindig szeretni.

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.

- Kosztolányi Dezső fordítása


Pilinszky János: Azt hiszem


Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Tornai József:Miért nem élhetünk fényben, örömben?

Miért nem élhetünk fényben, örömben?
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden.
Micsoda havazás! A ringló fehér szirma
a tiszafákat most vastagon beborítja.
Kortyolgatom veled május-felhők alatt
a törékeny fényt, mi szerelmünkből maradt.
Miért nem élhetünk...? Az egész világ beteg.
Hiába sütött ki a nap: halottal beszélgetek.
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden:
miért nem élhetünk fényben, örömben?
Miért nem... Ülünk a parton, nézzük két idegen
félárnyékát a nevető, nagy vizen.



Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

- Paulo Coelho



Jékely Zoltán:Tavirózsa


M.-nak


Az ember ily cudar hidegben
halni se tud és élni sem akar:
dermedt, mint kőbezárt rovar,
mely milljom éve alszik ott,
nagyálmú fáraó se szebben!…
– – – – – – – – – – – – – – – – –
De lám, egy késő tavirózsa
kinyílt sápadt-lilán a tóra,
hogy még láthassa a Napot!

S kérdezgetem magam-feledten:
bölcsesség vagy könnyelmüség?
Mi lesz vele, ha jő a bóra,
rátákban omlik hó a hóra,
s páncélt kovácsol rá a jég.


Závada Péter: Szinopszis

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.

De minden olvadást fagyok követnek:
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!

Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?


Végh Tamás : Csak a hűség



Tűnékeny, törékeny pillanatokat őrzök.
Érzem szakadatlan, örök érintésed
átsuhanni az atlantiszi hómezőkön.

Féltelek, szorítlak, -óvnálak-, tartalak.
Csak hűségem az, ami állandó marad,
ha szilánkosra törik a megőrzött pillanat.

Szabó Lőrinc :KERESZTÉNYEK



Nem illettem az európai rendbe
(a vallhatóba): ösztöneimet
törték hitek, szokások, kényszerek,
melyek másoknak szentek: kételyekbe
temetett - rég nem lelkiismeret,
de gyöngeség s únt alku, az, hogy egyre
alkalmazkodtam, beteggé gyötörve
magamat és aki csak szeretett.
Lett volna úgy, lett volna csak hatalmam
rendezni sorsunk, ahogy én akartam,
éltünk volna törvényben és nyugodtan;
de ti másképp mértétek le a végső
parancsokat, keresztények, te és ő,
s közben éj lett, s minden azt mondja: késő!

Fodor József:FÁJNAK, MIK FÁJNAK

Fájnak, mik fájnak, ha tudnád, szivem,
Ha mondhatnád, sem érti senki sem;
Fáj, hogy fut a perc, a víz elfolyik,
Fáj, hogy van, mi van, s alig tart, alig.

Fáj, hogy int a szép és megy, mint a hab,
S mi kedves, mi jó, annál hamarabb;
Fáj, ami van itt, annyi oktalan,
Mégjobban az, hogy száll mind, ami van.

Fáj a váló perc, mostan jött pedig,
Fáj, hogy az öröm megkeseredik,
Fáj, hogy szép a lét s élni nem tudod,
És hogy nem érted ezt a bánatot.

Hangtalan bánat, csöndben hallgatom,
Hol szűnne ez meg, melyik csillagon?
Itt benn egy szív fáj, nyugtot hol talál?
Egy csillag int: várj! Az is tovaszáll.


Demján Irén: Üzenetek

Megüzenem a kéklő hegyeknek,
hogy hosszú az út
és nagyon nehéz,
és van,
kinek elérhetetlen a messzeség.

Üzenem a felkelő Napnak,
hogy nem mindenkire
ragyog,
mert az árnyékok foltjai
sötétek, nagyok.

A végtelen óceánnak üzenem,
hogy szomjazó virág
a szerelem -
mély, mint a fájdalom maga.

Felkap, elsodor,
aztán leejt
valahol.


Sárközi György:Valaki hí

Valaki hí engem, valaki hí,
Látom a távolban, látom, amint
Hívogató, halavány keze int.

Valaki hí engem, valaki hí,
Érzem szemének mágnes-sugarát,
Maga felé húz, vonz a ködön át.

Valaki hí engem, valaki hí,
Értem küldi, - de ez sem elég, -
Illatos, bódító leheletét.

Valaki hí engem, valaki hí,
Hangja csábító varázsfuvola...
S nem mehetek hozzá soha, soha.


Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian,
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan,
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz,
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem, mikor mit ír elő a konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon
hisz megszoktuk. Őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrás tisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa,
a visszapergetett filmszalagon,
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint....
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!