Cs Nagy László: „Tétova óda”

Ha lassan körbefog és rám hanyatlik a csend,
olykor még halkan-dobogva Veled vagyok.
Üresen sercen tollam, zavar a néma rend,
mielőtt összegyűröm, a papíron üres sort hagyok,
látod, az erdők szurkos árnyéka földig hajol
és mint keserves-szép, lassan az avarba égett,
görcsös ágak, a tegnapi büszke koronák alól
a nap lehunyt szemén, egemre karcoltak Téged.
Kacagott válladon az eső gyöngyöző varázsa
és nagyot szusszant, ahogy a nap felpirult,
fodrokat játszott a felhők lenge szárnya,
alattuk a folyó lassú méltósággal ezüstbe borult
és míg álmokra várva ragyogott homlokom,
körbe fitos orrú szellőcskék neszeztek,
még illatod - de furcsa – magamban hordom,
nem tudom ha már nem érzem, mihez is kezdek.
Talán az ópium rabjává lesz így a lélek
és a víziók befonják a könyörtelen valót,
míg gondolatban naponta emberré érek
ne tudom kizárni magamból a „bent-lakót”,
mert ha kibogoznám mi bennem összekuszált,
alig-csak maradna kívüled belőlem valami.
A visszhanggal szemben mindig egy szikla állt,
visszhangozlak, hogy lehet ezt még elmondani?