Radnóti Miklós : Szerelmes, őszi vers

A júliusi tarlón pattanó
szöcskéken ámultam szaporán
s tenyerem alatt a kedves gyönyörű
kamaszmellei értek vidáman.

Most mélyül már szemében a kék
és zsákos gabonák tömött csudái
előtt hajtjuk le őszi fejünket.

Csókok gondjától súlyosul a ház
s költöző madarak nehéz
tollaitól fordul emlékezőre
a táj éretten és régi mesékre:

valamikor, ha messze jártam tőle,
földről pipacsok véres pöttyeit
s az égről csillagokat akartam
a hajára hozni néki.

Egyetlen ember nem adhat meg mindent a másiknak. 

De akarnia kell. 

És soha nem adhatja fel, hogy legalább megpróbálja.

- Daniel Glattauer

Kormányos Sándor : Úgy viszlek...

Nem vagy sehol, csak szívem mélyén érzem,
hogy lüktet a csend s a halkuló világ
úgy sóhajt érted mint kint az őszi erdőn
a levele után rezzenő faág.

Nem vagy sehol, csak konok némaságom
őriz, mint álmot, mint elvesztett csodát,
s mint nyarak tündöklő mosolyát az őszbe,
úgy viszlek magammal emlékként tovább.

Bartalis János: Most indul

Most indul a nagy aranymáglya,
Üzen, kavarog az őszi színpompa.
A fák, hegyek, erdők tüzet fogtak,
homlokukon halálos csókok égnek.

Ó, bokrok és dús lombok!
Dáriusz nem volt nálatok gazdagabb.
Állok alattatok, mint szegény Lázár,
és az énekek énekét zengem.

Kedves! Az égő utakat járom.
Parázsfészekből parázsfészekbe lépek.
Dalol a part, ahol te jöttél egykor
virágfüzérrel homlokodon.

A lombok most lehajolnak.
Szemed mély tüze kigyúl.
Üzen, kavarog az őszi orgia.
Én búsan megyek, szívem
sápadtan dobban.
Lépted nyomát befedte a szél.

 

 

Vaskó Ilona: Csendemben hordozlak

A csendemben hordozlak.
Néma csomagom vagy.
Mosolyba öltöztetlek és
Szelíd ölelésbe burkollak.

Magamba rejtelek, te sem
Tudhatod, hogy bennem laksz.
Mit laksz?! Minden nap születsz,
Élsz, perzselően égsz.

Némaságot fogadtam érted.
Csendben csodállak.
Nézlek, s te talán nem érted
Ezt a néma csendet.

Kovács Erika: mégis

...Úgy reszket
nyelvem hegyén
a szó,
mintha félne
hogy (újra) kimondalak.
Pedig nem tudnék
még egy darabot
kiszakítani magamból.
...
Mégis megtenném.
Azt is megtenném.
Ha kérnéd...

William Butler Yeats:Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Szabó Lőrinc fordítása

 

 

Bálint Lea: Boldogságom erdeje

27.

Sötétség volt.
Te kiraktad körmeid félholdjait
hogy világítsanak nekem.
Én mentem a tízholdú éjszakában
ha megéheztem egy hold elém ereszkedett
én ettem róla.
Ha fáztam a másik beborított ezüst takaróval
ha elfáradtam a harmadik függőágyba fektetett
és ringatott a Mindenségben.

Mikor felébredtem tízholdú kezed nem találtam.

Rab Zsuzsa:Kötés

Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad! Ennyi az egész.
De ez - eltéphetetlen.

Nagy Zoltán: Álmomban zene

S akkor álmomban rájöttem, miért,
Hogy mért fájsz nékem úgy, kimondhatatlan
És mért kereslek, hogyha fájsz nekem:
Álmomban zene voltál, vontatott,
Gyönyörü-fájó, fájó-gyönyörü.

Im hallom még: hajad leomlik hosszan
Mint fafuvókról dallam-zuhatag,
Ajkad vonagló édes ária
(Ó hangfogós mosoly!) s a fogsorod

Fehéren villan, mint a klarinét
Sikoltó hangja. És fáj, fáj nekem
A pillanásod, mely mint bódító
Gordonka-dal, szomoru, barna, mély...

Ki tudja, mért fáj nékünk a zene
S mért gyönyörü ha fáj? Hang, hang csupán:
Holt ág a síp s üres a hegedű.

Szabó Lőrinc:Elmentél, s megnémult a táj

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

Michelangelo Buonarroti :Rímek 34.(Szeretlek, de nem szívem szeret téged)

Szeretlek, de nem szívem szeret téged,
vagy nemcsak szívem , mert ez nem elég:
az öröklét vonz és mindentől félek,
ami múlandó, hazug vagy setét.

Mikor Istenből kiszakadt a lelked,
sok fényt hozott magával, s én merev
szempár vagyok csak, ki a földi terhet
látom rajtad, a húst s a bőrt, de mert

imádatom, mint hő a tűztől, el nem
válik az Örök Szépségtől, s mert benned
is Őt nézem, ki ok és okozat -

nincs menekvésem, s mindig visszatérek
s maradok, honnan menekülnöm kéne,
parázsló számmal homlokod alatt.

- Faludy György fordítása

Amíg nem érzitek, hogy "ő más,egyedi és meg van a joga a létezéshez",

addig semmilyen kapcsolatotok nem lehet vele .

- Szvámi Pradnyánpad

 

 

Mihai Eminescu :A CSILLAGIG

A csillagig, mely este kel,
Az út oly véghetetlen,
Hogy ezredévek múlnak el,
Míg fénye ide lebben.

Lehet: már régen kialudt
A kéklő távolokban,
De rezgő fénye, a hazug,
Egünkön csak ma lobban.

A csillagkép, mely régen holt,
Lassan suhan az égre;
Amíg nem látta senki: volt,
Ma látjuk már: de vége.

Épp így: ha béna és süket
És éjbe hullt a vágyunk,
A holt szerelmek fényüket
Még küldözik utánunk.

- Dsida Jenő fordítása

József Attila: AZ ÁRNYÉKOK...

Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, meritsd szemed
hálóját mélyre bennem.

Dsida Jenő :Nyáresti áhitat

Lépkedj vigyázva, kedves!
Míg mély varázsa tart
e percnek, ülj le mellém.
A csöndet ne zavard.

Az Ur mennydörög olykor,
máskor a suhogó
tölgyek holdfénybe rezgő
szavával suttogó,

máskor csókokba csattan
termő parancsa, majd
költők szájával szólal,
mikor a rím kihajt.

Most, hogy ily enyhületben,
mivel sem küzködőn
ülök a tiszta csendben,
a tiszta küszöbön:

egy kis tücsköt választott
s e cirpelésen át
beszél. Figyelj, figyelj csak!
Én értem a szavát.

 

 

Pilinszky János:Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten,
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?

George Byron: Pillantásunk nem látta más

Pillantásunk nem látta más,
mosolyunk nem érthette meg,
két szív közt titkos suttogást,
két reszketőn kulcsolt kezet.
Csókunk oly szűz volt, bűntelen,
hogy hőbb vágyat tiltott szívünk,
oly tisztán csillogott a szem,
a szenvedély pirulva tűnt.
Hangod ujjongni tanított,
ha a csüggedés tört reám,
s ittam az égi dallamot,
de ajkadról ittam csupán.
A zálogunk - még hordom én,
de hol a Tiéd?
S ah, Te hol vagy?...

- Tótfalusi István fordítása