Szabó Lőrinc :Nemcsak terólad

Nemcsak terólad, rég nemcsak terólad
van itt szó kedves : mint nekem te, sok
fájt már s fáj majd még élőnek halott :
köztük siratlak ! Ahogy ma mi, holnap
különbek ejtik szemükből a holdat
s napot, kezükből szerszámuk szokott
örömét-fáradalmát, és ahogy
nemzedékenkint egész birodalmak,
huss, tűnnek, mind ! Tartalma semmijét
legjobban benned tárta fel a vég :
óh, be más volnék, ha lehetne még,
hozzád, be más, te, legönzetlenebb :
rettegve siratok és szeretek,
mióta nem vagy, minden életet.

Mátyus Attila:mi így maradunk

a szavak foglyai lettünk
egy álomé mely túl szép ahhoz
hogy megtörni bársonybilincseit
erőnk legyen
behunyt szemekkel tehetetlenül
várjuk a múlt-jelen
romjai között a pirkadat
vöröslő sugarát
hogy átkeljünk végre a folyón
(mely életünk szeli ketté)
s odaát
megleljük egymás ölelését
mikor válnak a szavaink tetté?
én azt hiszem
mi úgy maradunk
másokkal szemben mindig EMBER
hogy magunkkal szemben vagyunk
embertelenek

Pilinszky János: Fáradtság

csendes a nap ma
lassan vánszorog
egyetlen csillagom

úgy érzem

egy padon ülök a téren
vállamra madár száll
fejemben millió vágy és álom
lassan álomra hajtja fejét

a cigaretta lassan elég
az ujjaim között
és már nem emlékszem
szemed színére
a hajad illatára
nem emlékszem
szerettelek-e valaha is

lassú az út hazafelé
hosszú út síneken
buszokon és utakon
de nem tudok
úgy akár egy métert is megtenni
hogy ne gondoljak arra a napra
mikor először átöleltél
és szívemet befontad

a gondok és bánat
jégbe mártja a lelkem
hol vagy most
nem tudom
de ez a nap is
lassan véget ér nélküled

nincs ami felvidítson
mondják
ne csüggedj
nem csüggedek

fáradt vagyok
végtelenül fáradt
tükörbe nézek
és látom
„a világ tenyerébe kalapált szeg,
holtsápadt,
csurom vér vagyok.”

Áprily Lajos:Keresni fogsz

Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
csak mélabúd halálos húrja szól.
Belejajdulsz a süket végtelenbe,
keresni fogsz, és nem leszek sehol.

Mesterházi Mónika:Lezárás

Álmomban újra látni
napbarnította bőrét
bőrének fűszeres
fűszagát újra tudni
tengersós szél segített.
De búcsúzás helyett
maradt a végleges
vigyázz-magadra, az
elmaradt viszontlátás.

Hollósy Tóth Klára: Mert nem szabad, mert nem lehet…

Vannak érintések, mosolyok és tekintetek,
kimondott és elhallgatott szavak,
melyek örökre bennünk hagyják a nyomukat,
belénk ivódnak, vérünkké válnak,
varázskulcsok zárják a titkukat,
őrzőik a nagy hallgatásnak.

Majd áttetszővé válnak, kinyílnak a terek,
látom mosolyod, és újra a szemed,
az égi kékkel intenek,
csábítanak, részegítenek,
fénylenek, majd borongón sötétlenek,
mint az itt rekedt, megszépült emlékek,
mert itt maradtak az ég alatt,
mint napsütötte domboldalak,
nyújtóznak még, virágzanak,
az illatukkal kísértenek,
mint bársonyos, simogató tenyered,
ölelő karod, kezed,
mely hív még és integet,
s én elindulok, feléd megyek,
a muszájok kényszerítenek,
a feltétlen akaratok, hogy rád lelek,
a gondolatok, a képzeletek,
majd megtorpanok, lefékezek,
mert nem szabad, mert nem lehet….

Gyóni Géza :MEMENTO

Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hinár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.

Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.

A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odaadnak.

Félix Falzari :Beteljesülés

Mit mondhatnék, te drága?
Elnémít az öröm,
ha rám nézel: a számra
egyetlen szó se jön.

A lényedből ragyogva
hull rám egy lágy sugár,
mi egykor álom volt: ma
valóság végre már!

De én e tiszta fényben
magamra nem lelek:
most valóságként élem
az álom-életet!

- Baranyi Ferenc fordítása

A szerelem bonyolult. Sosem földhözragadt vagy hétköznapi. 

Sosem szokhatsz hozzá. Előbb neked kell kézen fogva vezetned őt, 

aztán hagynod kell, hogy ő vezessen kézen fogva téged.

Nem tudsz ellenállni neki. Úgy ragad magával, mint az áradat.

 Előbb kisodor a nyílt tengerre, aztán valahol partra vet. 

Ma keservesen kínlódsz miatta, de ha megszenvedsz érte, a mennybe mész.

 Elmenekülhetsz előle, de sosem mondhatsz rá nemet. 

Ez mindenkire egyformán vonatkozik.

- Amy Tan

Juhász Gyula: ANNA ÖRÖK

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Devecseri Gábor:Kérés

Mikor eszembe jutsz, világosabb
fejem belül;
kedvem, miként az ég, ha nyári nap
süt, felderül.

Nem mint amíg
teljes tüzével tombolt ez a nyár,
de mint ha víg
tanácsot lebbent s ád a dús sugár,

mely ablakon át arcot simogat,
olyan nekem
a téged felvillantó gondolat,
szerelmesem.

S te mondod azt,
hogy rosszkedvű vagy, ideges, letört?
Nem, nem igaz,
hogy van oly lámpa, mely termet betölt

a fényével, de ő maga sötét.
Ez nem lehet.
Őrizd meg - tőled kapott – kedvemért
a kedved!

Radnóti Miklós: Levél

Megkaptad Kedves a levelem?
Látod én magamat temetem:
Fehér lapokat írok tele,
Amikor zokognom kellene
Azon, hogy te nem vagy itt velem,
Tépd össze Kedves a levelem.

Jer már haza, hiszen úgy várlak,
Por lepi Kedves a szobádat,
Régi titkok illata lebben,
Száz régi csóknál tüzesebben
Kívánja ajkam a te ajkad,
Jaj, mennyi szép lesz újra rajtad...

Jött tőle is pár lila levél,
Melyre tán csókot is leheltél,
Egy-két bús szerelmi üzenet,
melyre felelni csak csókkal lehet,
De oly messze vagy, elérhetetlen...
Tépd össze Kedves a levelem

Káli László:Ellopnám

Én ellopnám, ha tudnám, a felkelő Nap fényét,
A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását,
hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon.
És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét,
A mező selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát,
Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok.
Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát,
s e tarka színű tengert, mind lábad elé szórnám,
minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám!
Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhőjét,
mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt
csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném!

 

 

Kamarás Klára :Talán...

Talán egyszer hiányzom még...
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.

Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.

Talán a hulló levelek
alatt keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.

Mikor még nem volt "te" meg "én"
csak "mi" - ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál...
Ne tudj feledni sohasem!

Gyóni Géza:Valami...

Valami édes, valami fájó

Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...

Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.

Bonifert Ádám: Emlékezz, szerelem!

 
Ha én felejtek is, neked őrizned kell az időt..

Emlékezz szerelem
a pillanatokra, miket teremtettünk,
emlékezz szerelem
a helyekre, ahol szerettünk,
emlékezz szerelem,
hogy általad mivé lettünk,
emlékezz szerelem
s őrizd magad örökké bennünk.

Emlékezz a presszó mélyére,
ahol kíváncsi szemek tükrében
rátaláltam szája ízére,
s az első érintés varázsára
mely ma is bizsereg ajkam szélén.
Emlékezz a rétre,
ahol a föld magvai
kutató ujjaink közé hullottak,
míg félszeg biztonsággal
ízlelgettük egymást az augusztusi nyárban.

Emlékezz a hegyre vezető utakra,
a rejtett utcákra,
a boldogsághoz vezető lépcsőházakra.
Emlékezz a mámor öt ajtajára,
amire óramutatóval szegeztük a jelent,
s mögöttük a megismerés feltárt csodáira,
a satuba szorított idő mégis-rohanására.

Emlékezz a szerelmes párlatok
gyöngyözésére testünkön,
liliputi és változó szobákban,
a kacagó kályhafény szemérmes sugarára,
a vörös lángok derengésére,
az édeni pózok raffaelli modelljeire.
Emlékezz tenyerem melegére,
ahogy selymes nyílás delejes odúját kutatta,
ahogy barbár hordák vadságát hajszoltuk
a nyugalom ölébe,
hogy nyomot véssen ránctalan arcunkra.

Emlékezz apró sikolyokra,
szívünk ménes-dobogására,
szelet kergető vulkán-sóhajtásokra,
lepedők gyűrött mezejére,
a szerelem bíbor virágaira, lázrózsáira,
a szenvedély ráncaira,
a csókok parázs tapadására,
mikor fogunk összekoccant
és szempilláink remegő résén át
figyeltük az új világot.
Emlékezz a virrasztásokra,
a kongó magányra,
amikor mellkasomban az ünnepek
havazni kezdtek,
s a sóvárgás királysolymai
repítettek a soha-ki-nem-kötés felé.
S emlékezz a gyöngyökre,
amiket áldozatos gyönyörök mélyéről
kagylóba zárva kiemeltünk.

Emlékezz a szavakra,
amik kinyitották az embert,
e világon túli csodát,
emlékezz a gondolatok
megtisztult lenyomataira,
a kitárulkozásokra,
majd a dadogás lassú trojkáira,
amikor a beszédhez sem volt erőnk.

Emlékezz a szemünkből kipattanó
fények kígyóira,
a szerelmi táncok lüktetésére,
az örök visszatérés dalára,
az énekek énekére.

Emlékezz, mert te tudod a titkot,
emlékezz, mert erősítesz, ha félek !

Hiszen ma is félek belül,
a halálba szédülő virágok
gyökértelenné válását félem,
a bennünk rejlő csapdák csattanását félem,
a lelkek kínjainak bogáncsait félem,
az emlékezés fájdalmait félem.

Emlékezz szerelem,
ha én már felejtenék,
emlékezz, ha bennem
kifakult lett az emlék,
hord tovább szerelem,
amit egykor világra szültél,
aminek régi mesék között
velünk örültél.

Szabó Lőrinc :Elmentél, s megnémult a táj

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szívem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? - oly léttelen vártam,
míg meg nem érkezett az estharangszó!... Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.