Bonifert Ádám: Emlékezz, szerelem!

 
Ha én felejtek is, neked őrizned kell az időt..

Emlékezz szerelem
a pillanatokra, miket teremtettünk,
emlékezz szerelem
a helyekre, ahol szerettünk,
emlékezz szerelem,
hogy általad mivé lettünk,
emlékezz szerelem
s őrizd magad örökké bennünk.

Emlékezz a presszó mélyére,
ahol kíváncsi szemek tükrében
rátaláltam szája ízére,
s az első érintés varázsára
mely ma is bizsereg ajkam szélén.
Emlékezz a rétre,
ahol a föld magvai
kutató ujjaink közé hullottak,
míg félszeg biztonsággal
ízlelgettük egymást az augusztusi nyárban.

Emlékezz a hegyre vezető utakra,
a rejtett utcákra,
a boldogsághoz vezető lépcsőházakra.
Emlékezz a mámor öt ajtajára,
amire óramutatóval szegeztük a jelent,
s mögöttük a megismerés feltárt csodáira,
a satuba szorított idő mégis-rohanására.

Emlékezz a szerelmes párlatok
gyöngyözésére testünkön,
liliputi és változó szobákban,
a kacagó kályhafény szemérmes sugarára,
a vörös lángok derengésére,
az édeni pózok raffaelli modelljeire.
Emlékezz tenyerem melegére,
ahogy selymes nyílás delejes odúját kutatta,
ahogy barbár hordák vadságát hajszoltuk
a nyugalom ölébe,
hogy nyomot véssen ránctalan arcunkra.

Emlékezz apró sikolyokra,
szívünk ménes-dobogására,
szelet kergető vulkán-sóhajtásokra,
lepedők gyűrött mezejére,
a szerelem bíbor virágaira, lázrózsáira,
a szenvedély ráncaira,
a csókok parázs tapadására,
mikor fogunk összekoccant
és szempilláink remegő résén át
figyeltük az új világot.
Emlékezz a virrasztásokra,
a kongó magányra,
amikor mellkasomban az ünnepek
havazni kezdtek,
s a sóvárgás királysolymai
repítettek a soha-ki-nem-kötés felé.
S emlékezz a gyöngyökre,
amiket áldozatos gyönyörök mélyéről
kagylóba zárva kiemeltünk.

Emlékezz a szavakra,
amik kinyitották az embert,
e világon túli csodát,
emlékezz a gondolatok
megtisztult lenyomataira,
a kitárulkozásokra,
majd a dadogás lassú trojkáira,
amikor a beszédhez sem volt erőnk.

Emlékezz a szemünkből kipattanó
fények kígyóira,
a szerelmi táncok lüktetésére,
az örök visszatérés dalára,
az énekek énekére.

Emlékezz, mert te tudod a titkot,
emlékezz, mert erősítesz, ha félek !

Hiszen ma is félek belül,
a halálba szédülő virágok
gyökértelenné válását félem,
a bennünk rejlő csapdák csattanását félem,
a lelkek kínjainak bogáncsait félem,
az emlékezés fájdalmait félem.

Emlékezz szerelem,
ha én már felejtenék,
emlékezz, ha bennem
kifakult lett az emlék,
hord tovább szerelem,
amit egykor világra szültél,
aminek régi mesék között
velünk örültél.