Kun Magdolna:Oda vágyom

Oda vágyom én is, ahol színesek a rétek,
ahol pipaccsal teltek a kettős útszegélyek,
ahol a borongós felhők fehér uszályt váltnak,
s ahol a kék röptű madarak égi úton járnak.

Oda mennék én is, ahol öröknyár a nyár,
ahol a hó illatú tél, csak gondolatban jár,
ahol a tücsökhangú vágy romantikát játszik,
s hol a lopott boldogság is szabadabbá válik...

Ha ebben az óriási műteremben,
Amit világnak nevezünk,
- És ahol egy véget nem érő vásznon
Festi meg az idő szomorú történetünket -
Csak egy percre megkaphatnám az ecsetet,
Jól odapingálnálak magam mellé,
Hogy soha ne kophass el onnan...

- Rácz Sándor

 

 

Szabolcsi Zsóka:Menedék

Titkaim zsebedbe raktam.
Öleld magadhoz
didergő szavaim.

Gámentzy Eduárd: Vers Neked

Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!

-Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
-Ha nem akarsz is hozzám érsz!

Benyó Judit:Szeretlek

Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
a vihart, a táncot és az utazást,
ahogy jó álmaimat, reményeimet,
ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
szeretem.
Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!
Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
a vadgesztenyék illatát szeretem,
szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
sötétvörösre a látóhatárt,
ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.
Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
díszes fácánok repülését szeretem,
ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.
Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
szeretem,
ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
szeretlek, mint a természet egészét,
mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,
Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
ahogy a vidámságot szeretem,
nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
vadkacsákat, halakat szeretem,
amikor bolondosan a folyóba buknak,
szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
amikor fütyörészel,
szeretlek, amikor nevetsz,
még soha senkit nem láttam így nevetni!

Boda Magdolna: Mindig elkerüljük egymást

Amikor nem vagy itt,
mélyebben létezel bennem,
mint legmélyebb
csöndben a csönd.
Én ilyenkor
csak vándorolok,
magamból is kivetve,
árván, száműzetve, -
és keresem a dalt
és a reményt,
hogy egy napon
majd találkozunk
mi ketten
a metafizikai létezés
sűrű hálóján
túl,
az itt és ott
kereszteződésében
és felismersz a
csalogány énekében.

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves mialatt
gyors kerék visz:sóvár magányomat
hívja magányod;együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem,
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeletemmel képzelem,
hogy együtt vagyunk:az enyém kevés
volna magában, míg így, szüntelen
kettöződve, mint tündér repesés
Hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

Szilágyi Domokos:Tedd, hogy szeressem...

Tedd, hogy szeressem magamat,
tedd, hogy az agyam, hogy a testem
ne csupán percekig szeressen,
mint eddig - mert csak így lehet
Téged is, jaj, szeretnem, szívem,
ne szélsőségesen, de híven,
ne ily szeszélyesen, de hűn,
én csúnyácskám, én gyönyörűm,
én ósdi "keserédesem" ,
kencétlenül is ékesen,
hogy világ minden éke sem
ér föl vele. Tedd, hogy a tested,
gyönyörködvén, magad szeressed,
tedd értem, magadért te tedd
kibírhatóvá ezt az életet.

Harcos Katalin :Sorsunk. .

Sorsom immár sorsodhoz kötődik.
Látod? Már létem léted része lett.
Mosolyom napfényként beléd szövődik,
s te ragyogsz rám a csillagok felett.

Szavad zenéje incselkedik velem,
s csengő kacagásom kísért, ha alszol.
Öledben hálok minden éjjelen,
mert akkor is vágylak, ha haragszol.

Lelked derűje a fénylő napom,
s szívem békéje az éjed csendje.
Öleljen lágyan szerelmes dalom,
hogy életed sebeit befedje!

Sorsom keresztezte az utadat,
lényed beivódott az életembe.
Hiába keresel ebből kiutat
mindig találkozunk a végtelenbe.

Baranyi Ferenc:Egyszerű

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában - oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz - hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

Észrevétlenül

Észrevétlenül, mint az esti árnyak
Észrevétlenül, mint a lepkeszárnyak
Észrevétlenül, mint a hó a hegyeken
Észrevétlenül, mint a fű a réten
Észrevétlenül, mint a csend az éjben
Észrevétlenül eljött a szerelem

Van úgy, hogy pár ellopott perccel
Azt hisszük, hogy boldogok vagyunk
Van úgy, hogy felébredünk reggel
És rögtön tovább álmodunk

Észrevétlenül jött felém az arcod
Észrevétlenül ér így hullám partot
Észrevétlenül így találtam rád
Észrevétlenül, ahogy hozzám értél
Észrevétlenül életembe léptél
Észrevétlenül rögtön más lett a világ

- Bradányi Iván

 

 

Hatházi Áron:Néha

Néha még azt hiszem
örökre itt leszel.
Hogy végtelen szíved
szavamra ráfelel...

Hogy te leszel a fényem,
te leszel az álmom,
te leszel az éltem,
s elbúvó halálom.

Simogató szellőm,
felriadó éjem,
megannyi léptem,
vöröslő vérem.

Csikorgó magányom
te fogod űzni,
s nem kell akkor
magamtól már félni.

Hogy szürke szemeim
te fogod színezni,
hogy megavult testemet
te fogod ölelni.

Néha még azt hiszem,
örökre itt maradsz...

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben

Rainer Maria Rilke:A SZERELMES LÁNY

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.

...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólitott,
mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.

- Nemes Nagy Ágnes fordítása

Tóth Árpád : Elejtetted a napot

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor - halk hajó
Titokzatos tengeren -
Fekvőszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt -
Így indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy, és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.

 

 

….már hallottam, hogy szeretni sokféleképpen lehet, de nevet aggatni az érzelmek változatos virágszőnyegére hogyan volna lehetséges? …legyen a rózsa kecses tökéletessége, vadóc és erotikus, vörösfényű mágia: vagy talán egy szende tulipán kelyhének titka rejti igaz mélységünk szelíd arcú, márványfinom bujaságát?...vagy lehetne a szerelemben mezítláb táncoló lelkeknek örök szépségű,pipacs- szirmú gyönyörűsége? …mivé váljon, hogy csokorba kötött érzelmem szíved kristályvázájának áttetsző üvegére méltó lehessen…?

- Moha

Schein Gábor: ha rajzolnék…

ha rajzolnék neked egy házat csak azért
tenném hogy kiradírozzam. a helyén
ellakhatnál amíg összetartják a falakat
a rostok. én pedig őriznélek és

éjjelenként mint szerelmes indiánok
kunyhód előtt furulyáznék egy dalt
amit csak ketten ismerünk. a papírt
amin csak én tudnám hol laksz

persze betenném egy könyvbe hogy ne
kelljen félned a zord szemöldökű szelektől
s hogy napközben más ilyen rajzok közt

lehess. aztán egy este ha beengednél
hozzád se érnék csak néznélek és teliszórnám
mondatokkal az oldalt hogy takaród írás legyen.

Dobrosi Andrea:Csak...

Csak szeretni hívlak,
gyémántok lehetnénk -
csillagtalan létben
nap-szemed ragyogna.

Csak szeretni hívlak,
kezemben kezeddel -
szívünkben lüktetés
lenne valahára.

Csak szeretni hívlak,
az nem lehet kevés -
duplán élni vágyna
általunk a csoda.

Csak szeretni hívlak,
a szeretet elég -
ne hallgattasson el
önzőn a hangulat.

Csak szeretni hívlak,
az űrt betöltenéd -
hangomból sebesen
menekülne a "csak"

Kovács Daniela :Azt hittem...

Azt hittem vársz rám túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán,

hogy ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely öl-puha, selymes emlékekbe hull.

Azt hittem rám vársz minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl,

hogy ott vársz rám minden édes ízben,
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol legszebb dallam angyalhangon szól.

Azt hittem ott vársz, szavak melegében,
sosem írt míves verseim mögött,
szív-rügyfakadásom áldott gyönyörében,
valahol... rám vársz... ég és föld között.

Valamit őrizni fogok magamban mélyen, amit soha nem veszíthetek el. 

Ami nem kophat el. (...) 

Valamit, ami láthatatlan. 

Valamit, amit minden egyes pillanatban éreztünk, ahogy megláttuk egymást.

- Albert Tímea

Székely János:Tudom én, kedves...

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.

Ruder Jana: Fájdalom

A szomorúságom várából kiléptem,
amikor lelked a lelkemre hajolt.
Apró kis gyertyát
gyújtott bennem a szerelem
és néma fényével
áttörte haldokló szívem
kérgesedő csendjét,
majd könnycseppként legördülve
szakadékot vájt
halványodó mosolyomon.

Edmund Spencer: Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betüjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - feleltem: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

- Szabó Lőrinc fordítása

Őri István :Napok

Valaha voltál
nekem, nekünk...

Napok teltek el azóta
és csillagok
miket el akartam érni
hogy Téged elérjelek
napok
és nehéz éjszakák
miket túl akartam élni
hogy Téged elérjelek
messze vagy
túl a csillagokon
a nappalokon, az éjeken

el akarlak érni
túl a csillagokon
túl mindenen
mert nagyon szeretlek
Téged
túl minden emberi mértéken
túl Istenen
túl a végtelenen
túl a szerelmen
szeretlek
Téged

Sárhelyi Erika:Homokpergető

Kagyló vagyok vad hullámverésben,
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.

Vízként ringattál, kezedbe vettél,
megtáncoltattál, ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.

Még látom lábnyomod a homokban,
tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szeretheti jobban,
ahogy én az emlékeink őrzöm.

 

 

 

 

József Attila:MÉRT HAGYTÁL EL, HOGYHA KÍVÁNSZ

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

 

 

ha itt volnál,
miként olvasztanám
vörös tintáját
ajkad vonalának,
s miként vágynék
tested fájának
egyetlen gyümölcseként
sosem érkező
szüretig,
megpihenni rajtad…
…és tudom,
ha itt volnál
ölelnélek
sóhajtalan
mozdulatlan
…
hogy örökre
enyém legyen
az az első
tökéletes pillanat…

- Moha

 

 

Gazdag Erzsi: MESE A SZERELEMRŐL

Hol volt, hol-nem-volt-ország
hol-nem-volt közepén
volt egy hol-nem-volt tölgyfa.

S a tölgyfa tetején
élt egy világszép leányka,
s egy világszép legény.
S mert égig ért a tölgyfa,
az égben laktak ők,
tükörfalú szobában
a két szép szeretők.
A tükrök visszaverték
rózsálló arcukat:
ezerré sokszorozták
ölelő karjukat.

Hol-volt, hol-nem-volt ország...
Ott élnek gondtalan,
örökös szerelemben,
örökké boldogan.

Szabó Lőrinc: Köszönöm, hogy szerettelek

Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bújtál
s több és jobb voltál minden újnál?

Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.

Ágyadból most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém, s a messzi hála -

ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.

Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj szándék, vagy törvény, isteni, világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj.

- Márai Sándor

Nem vagyok jó. Önző vagyok, meg akarlak tartani, vissza akarlak szerezni. Ennek egy módja van csak: felszabadítalak. Menj el tőlem, keresd meg a világban, amiről azt hiszed, hogy nem találtad meg ebben a házban. Szabad vagy. Csak szabad emberek ismerhetik meg önmagukat, igazi vágyaikat.

- Márai Sándor

Nem értették, mi az, ami az élet zavarában egymáshoz hajtotta őket, s még sokkal kevésbé értették, miért kellett végül szakítani, miért is éltek tovább, magányosan, új szeretők társaságában is magányosan, több milliárd ember és a végtelen idő áramlásában is magányosan ….

- Márai Sándor

 

 

Káli László: Jó lenne

Majd ugye... jössz megint!? Ahogyan jön a gondolat,
betoppansz megint, elhoz hozzám egy boldog pillanat.
És ugye... egyszer úgy érkezel, hogy nem mész többé el?
És ugye... én leszek, én lehetek, ki boldoggá tesz Téged?

Jó lenne megint Veled! Mint abban a percben, amikor
még fogtam a szemed, és néztem a kezed, ahogyan lassan
elengeded szemem tükréből a szivárványszín könnycseppet.
És én a lelkem csókoltam szép szádra abban a pillanatban.

Jó lenne összebújni! Mint két vadgalamb a hólepte faágon
egy téli hajnalon. Mint két testvér... Mint anyához gyermeke,
mint tenyér simul a tenyérbe, ahogyan csak Te tudsz bújni,
pihegve, szerelmesen a vállamra, gondokat messzi kergetve.

Szeretni egymást. Kéz a kézben sétálni a végtelenbe s vissza.
Levenni válladról a terhet, könnyíteni mindazon, amin lehet,
ami bánt. Hogy ne csillogjon gyémánt könnyed soha többé!
Hogy ne fájjon, ami most még fáj, s minden rosszat elfeledj.

Majd ugye... jössz megint?! Miképpen az álom érkezik.
És nem kell, hogy keresselek úttalan utakon még mindig,
hanem itt leszel, és maradsz. Nem többre, csak álomnyi életre.
Akár ölelkező szobrok, mozdulatlan eggyé leszünk ezer évre.

József Attila : Flóra

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

József Attila: Hajnali vers kedvesemnek

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

Amikor szeretsz valakit, elég bátorságra lelsz magadban, hogy kimondd: - Te vagy az én tükröm! Belenézel a szerelmesed szemébe, és elfogadod, amit ott látsz, a hiányosságaiddal egyetemben. Ha így teszel, ezek a hiányosságok egyszerre már nem is tűnnek olyan rettenetesnek.

- Deepak Chopra

Sárhelyi Erika:Szonett a szerelemért

Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.

Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.

Vádol és bánt és pusztít a hiány.
Pedig ott sem voltam.
(A nem megélt pillanatokban)

- Tornay András

Ott voltam, majdnem egy karnyújtásnyira,
és mégis ezer mérföldre tőle.

- Maggie Stiefvater

 

 

 

Kormányos Sándor :Nem talállak

A csend már lassan égig ér
s én fejet hajtok a némaságnak,
hisz üres szívembe hallgatózni
a régi csendek is visszajárnak.

Valahogy olyan szomorú minden,
a gyáva örömök messze járnak,
tétován kutatok önmagamban
de tudom,már sehol nem talállak.

Rainer Maria Rilke :A csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

- Tandori Dezső fordítása

Radnóti Miklós:Szerelmi ciklus 1927-28-ból

14.

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyezõ, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te elõtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

magamba zártalak,
általad lélegzem, csak így
érzem magam - szabadnak

- P. Pálffy Julianna

 

 

Kovács Erika :Aludj

aludj
míg én csendes szavakat
gyűjtök neked
most lelkem is lábujjhegyen jár
aludj
csak halkan súgom füledbe
hogy olyan jó lenne
elmerülni benned
egy szelíd szédülésben
talán szíved fölött
piciny menedékben
s lélegzetet venni belőled
majd hagyni
hogy hallgass belém
utána álmaidban elbújva
hozzád csitulni
és elálmodni azt az éjszakát
amikor szerelmeddé csókoltál
aludj...

Ady Endre: Eldönti a Sors

Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.

Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Ígérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, a bölcs, gondos.

Robert Browning: Élet a szerelemben

Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; míg
Ketten vagyunk a világban, én
A szerelmes és te a kőkemény.
Egyik üldöz, a másik fut s búvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
És bárhogy igyekszem hasztalan;
De mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,
Ha elestél, ujra kezdeni:
E hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villantson szeme rám
Egy sugarat ebbe a ködbe, s én
Ha összedől remény-palotám,
Újra épitem! bár szökevény
Örökké s
Hűtlen
A Cél!

- Babits Mihály fordítása

A szerelem egy "egészen normális valószerűtlenség",

 amelyben az ember saját boldogságát más boldogságában találja meg.

- Richard David Precht

Szeretlek! - mennyi szép titok van
e szóban, mely mindenható!
Ha úgy halódom, megtiportan,
akkor is vallom: élni jó.

- Valerij J.Brjuszov

 

 

Birtalan Ferenc: Valamit mondanék neked

Valamit mondanék neked.
Valami szépet,
hogy minden fontos itt
hogy kell az ének,
és érdemes volt
– ellenünk hiába tört akármi –
ezt a reményt hazudó
márciust kivárni.

Valamit mondanék neked,
ameddig szólni szabad,
amíg az ibolya-égre
a halál ki nem tagad,
s pecsétjét szánkra üti
a kozmikus csöndnek.
Valamit mondanék neked,
ha a szótól lenne könnyebb.

Valami titkot mondanék.
Csak én tudjam s te tudd.
De lesz-e hírvivő szél,
s ha lesz, füledbe jut?
S ha hallod, érted-e,
miért vacog, remeg
ez a nagyfiú-költő,
ha valamit mond neked?

Szabó Lőrinc:Egyéb nem

Minthogy belőle egyéb nem maradt
szeretem, ami körülötte volt
a kis párnát, melyre feje hajolt
karperecét, elárvult tárgyakat
a kulcsot, mely hozzá vitt
távolabb erdőket, városokat
úti port, amit együtt vertünk fel
a mosolyt, mely szívéből
a szemébe szaladt
mikor festették: - nem pótolja
de az egész világ tele van vele
s most tudom csak igazán, mennyire;
ég s föld, s minden őhozzá kapcsolat:
szeretnem kell gondolataimat
minthogy belőle egyéb nem maradt.