Radnóti Miklós :Szerelmi ciklus 1927-28-ból

14.

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

 

 

"Napunk eltakarva van ma, langyos eső mossa szennyesét
Ilyenkor a világon mindig valaki elhagyja a kedvesét"

- Quimby

Zimonyi Zita :Csak a kezed súgott reményt

Szemed száz hideg csillaga hullt rám,
s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam
a valóságszálak hálóján át.
Közelségedre szívemben felcsendült
a mindenség kék harangja,
s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú
Madárként verdestem feléd.

Szavaim szikrái
fénytelenül pattantak le rólad,
kérleléseimből hiába szőttem hálót
a tátongó semmi fölé.
Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam,
tétovaságod tengere hűvösen zúdult
akarásom égig érő tüzeire,
s közben lázas szelek lobogtak szerte

Mondatok hóval takart jegén
botladoztam vissza hozzád,
esélyem sikoltva tört kétkedéseiden.
A náladnélküliség kősivatagján
virágot bontottam,

s távol tartó kimértséged
naptalan égboltja alatt hervadtam:
nem fordítottad felém arcodat,
csak a kezed súgott reményt…

 

 

Ruder Jana: Múltból szakított

Múltból szakított sóhajom még nagyon fáj,
amikor újra és újra feltör a mélyből.
Árnyékként követ , oly sok éve már
s nem enged repülnöm.
Nem maradt semmim sem,
csak száraz faleveleket
gyűjtögetett a lélek:
kezedhez érnék, de a valóságtól félek.
Ablakomhoz letérdelt a tél
s tavaszi szonátám
már semmit sem ér.
Messze hajolnak el egymástól a hegyek,
s az utat - melyen hozzád indulhatnék -
eltorlaszolta az idő.
Közös perceinkre ráhull a köd,
elrozsdásodik a beszívott levegő.
Elvetélt minden gondolat, mely feléd szalad,
én mégis naponta építgetem a hidat,
bár megkopaszodott a remény,
már nem vagy idegen.
Meleg fényű takaró vagy a lelkemen.
Távoli harangszó , ami a csendbe rakott fészket,
s mozdulatokból fonott néma ígéret,
hogy múltból szakított sóhajom
lassan elpihenjen,
megszelídüljön a könnyem
simogató két tenyeredben.

 

 

Gyurkovics Tibor: Feleselő

Tudod, hogy mi a szerelem?
- hogy vele igen - Vele nem

Hogy mi a tűzbocsátkozás?
- csak ő legyen és senki más

Az utcán meg sem ismerem
- még szemhéját is szeretem!

Minden mozdulata hamis!
Mosolya, csókja - Akkor is!

Torkomig ér gyűlöletem:
senkivel se - Vele igen!

És kerülöm és megvetem
és átkozom - és szeretem!

Őrült vagyok és lángolok
karjában - mint a csillagok.

Nagy István Attila:ELREJTELEK

Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
amikor megvirrad,
s útjukra indulnak
a gonosz álmok.
Új szavakat találok,
testedet takaró
varázsigéket,
ne árthassanak neked
az emberek.
Mert minden jóság,
minden gyötrelem,
eltanulható,
félek, egyszer
megadod magadat.
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
s olyannak maradsz,
amilyennek megszerettelek.

P. Pálffy Julianna:Emlékké szépülnek a pillanatok...

Emlékké szépülnek a pillanatok,
hiába fogytak el a percek, nem
lettek hónapok és évek, mégis mi
voltunk egymásnak lélegzet, szomjat
oltó nedű, vad éhet csillapító étek.
Balzsam voltál a szívemen, fényem,
visszaragyogtál rám csillagom,
csak néha folyhatott titkon érted
könny az arcomon, mert úgy szerettelek,
gyengéden féltve - óvtalak magamban is -
s nem vártam semmit cserébe.
Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
magányod metsző hidegét sütötte felém
börtönbe zárt vágyad; és te, szikrázni
hívtál, lángoló örvényben mámortól édes
édenben élni, ahol megtanítottál engem,
- vagy én tanítottalak téged, kedves? -
csókdallamokkal szerelem zenélni.

Szabó Lőrinc: Ahogy lehet .

„Amennyire tudsz”, és „ahogy lehet”,
kértelek egykor, még reménytelen
(vagy tán csak súgta a képzeletem) –
igy idézted az első jeleket
s a homályból árnyhalk kisértetek
ébredtek, álmok, félszavak, selyem-
puha derengés, vágy és félelem;
óh, e két szív mit meg nem őrizett!
„Ennyire”, mondtad később, s „Igy lehet!”
Mennyire?! Óh, édes-gyors rémület,
nyilt szó! Lassú s még édesebb a tett,
s máris kéri a rejtő éjszakát.
„Csak igy lehetett!”, sugja most a szád.
A többi ujra árny és némaság.

Wass Albert:Egy nap Tenélküled

Egy nap Tenélküled,
mint üres utca
mely piszokfelhőben
nem vezet semerre.
Sötét, rút épület
arcomba bámul,
lélek se mozdul,
csak a szél
süvít a magány
hágóján át.

Egy nap Tenélküled,
mint széles sivatag,
hol fű s virág nincs,
se bokor, se fa,
csak kopott homok,
mely öröklétbe nyúlik
és feldúlt egébe
egy méla napnak.

Egy nap tenélküled
végtelen éji táj
csillagtalan
világa vár
bús pironkodást
átgyúrni egy nap
csodás pompáivá!

Egy nap tenélküled
egy süllyedő nap
az idő gödrébe
hang nélkül,
mint óriási moly,
amely az éjt repdesvén
reménytelen keres fényt!

Kovács Erika:egyetlen

mert minden úgy kezdődött
mert minden ott kezdődött
azon az egyetlen néma hajnalon
amikor szótlan érintésed
értem nyúlt
hogy árnyként kövesselek
a súlytalan fénybe
sétálva kéz a kézben
törékeny lelkünk termeiben
ahol egyetlen érzésként simultunk
csendes versekben
mert minden ott kezdődött...

Fábián Zita:akkor

akkor majd csak próbálok levegőt venni,
némán hallgatni ahogy az eső vájatokban
csorog végig a reszketeg ablaküvegen, mint
olvadó hó a tűnő téli éjen, mikor apró
reménysugár cirógatja végig a félénk,
hidegtől terrorizált rügyeket, úgy
bontogatom érzékeimet, próbálgatom
érzéseimet rajtad, veled és néha
nélküled, míg lecseppen az utolsó
esőcsepp, aranylón hintázik az ablak-
párkány szélén, és mint Dalí órái, úgy
folyik le a fákról, a hirtelen köddé
váló, akaratos idő testet ölt egymás
karjában, mint sosem tapasztalt vágy
és én csak próbálok levegőt venni, hogy
élhessek együtt ezzel az érzéssel, amit sem
megfogalmazni sem megmagyarázni,
sem elüldözni nem tudok, nem lehet

 

 

Kormányos Sándor:Csodára várva

Behunyt szemmel futunk tovább
nem nézünk egyszer sem hátra,
nyűtt lelkünkben vágy bitangol
csavarog,csodára várva.

Kócos üstökünk szél cibálja
züllesztené a vak hitet,
valahol Óz a nagy varázsló
majd nekünk is ad egy új szivet.

Szeretlek, mondom.
- Látod: már ez a nap sem
kelt s telt hiába.

- Fodor Ákos

Pucér tündérek
táncolnak csókunk körül.
Napozik a Nap.

- Fodor Ákos

Mióta nézlek:
látom, hogy látványodtól
szemem is szépül.

- Fodor Ákos

Szónál szebbet súgsz,
kezdete és vége nincs,
ölelsz, ölellek.

- Fodor Ákos

Jules Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol

Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,
mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,
szemem láttára lesz belőled zene, dallam
s már lát a fülem is, épp úgy, mint a szemem.

Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,
szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap
hallom, amint dobogsz halántékom alatt,
mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.

- Rónay György fordítása

Szabolcsi Zsóka :Édes –bús ízekkel

Számban édes-bús ízekkel,
fülemben gyöngyös nevetéssel,
kezemben szikrák melegével,
lelkemben érzések erejével
tapintok hűs árnyékokat,
hallgatok bennem szóló dalokat,
érzem múlt csókok zamatát,
tegnapomat élem, nem a mát..

Moha :Én "csak"az igazat

segítőm
a szemérmetlenséget
zengő
vágyódás,

ezernyi rímbe
simulhatna az
ismétlődő vallomás

virágfonatok
színes szirmába
kapaszkodva
libbenhetnék be
lelked nyitott ablakán

vagy

irigy gőggel
másolhatnám
a való versek
káptalanul örök
sorát

hogy csituljon
ijedt
lélekvisszhangod

én „csak” az igazat
akarom szívtenyered
vonalára rakni

hogy
igazul tudlak
vigyázni
szeretni
várni...

képtelen volnék megtanulni
a nélküled-et már...

Zelk Zoltán: Csak téged

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.