Reményik Sándor :MAGÁNOS ÖRÖM

Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!

 

 

Kormányos Sándor:Nem tudom már...

Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben,
ma este ködbe rejtőzik a táj,
fák árnya dereng sűrű néma csöndben,
rezdülő titkot sző a félhomály.

Bokrok tövében, nedves holt avarban
álmodik néhány fáradt pillanat,
amely még ősszel hullott le a földre
utánad hajló síró fák alatt.

Elillant álmok, emlékek suhannak,
mosolyod fénye már régen elveszett,
hangod csak elhalt suttogás a szélben,
egy illúzió, mit vágyam kergetett.

Nyomodban járok emlék-szőtte ködben
e vágyakra hulló fázós alkonyon,
magukkal hívnak elfáradt remények,
megyek, hogy miért már magam sem tudom.

N. Horváth Péter:Pitypang

Őrizz meg engem tekinteteddel;
ne sóhajts felém, ne hűsíts széllel.
Vágyad, hogy érints, végleg temesd el;
mindössze csupán lelkeddel érj el.
Meg ne ölelj, mert azzal megölnél;
kiszökne üres titkom a gömbből.
Nem menthetsz meg, ha szeretni jöttél,
- magányom bentről bárhogy dörömböl…

Sárhelyi Erika: Törékenyen

A napok úgy állnak össze bennem,
Mint hőmérőben a higanyrészecskék.
Egy apró zökkenés is elég lelkemben,
S szertegurul a cseppfolyós szürkeség.

Törékeny nyugalmamat láz szítja,
Csak egy roppanás, és oda a jelen.
Halántékom ezer gondolat szorítja,
S lassan részeire esik a szívem.

 

 

Torjay Attila: Ima

csak még egy csodát
csak még egy napot
a fájdalom mellé
a reményhez alapot
őszi tájat az ablakon túl
és hulló sárgás levelet
vagy akár havas, kopár fát
és csikorgó hideg telet
vagy lassú, fájdalmas gyógyulást
csak ne ezt az elmúlást,
ne ezt az elmúlást

Mihai Eminescu :HA ABLAKOMRA...

Ha ablakomra gally legyint
S a nyárfa összerezdül,
Úgy érzem, itt suhansz megint
A lelkemen keresztül.

Ha lent a tóban csillag ég
És tündöklőn merül le,
Mint hogyha gyászom oszlanék,
És gondom felderülne.

S ha foszló felhőn át tekint
A hold a földi rögre, -
Az emlék hozzád visz megint,
Örökre, mindörökre ...

- Franyó Zoltán fordítása

Gömöri György :Á la recherche…

A szerelem kellékei megmaradtak –
hová tünt a szerelem maga?

Elrejtőzött.
Mint az isteni Krisna,
öltözött ezer alakba.
Jázminbokorba bújt, ott illatozik,
villódzik mólólámpa imbolygó pirosában,
úszik az égen a távolodó repülő morajában.

Még hol keressem?
Sejtelmes-sűrű hajnali hóesésben,
a telihold szomorújátékában éjjel,
szeles vonatperonok esőszagában,
vagy egy verkli töredezett dallamában, ősszel,
mikor vörösek már mind a platánok,
de rezzenetlen-kék az égbolt?

Üres hidak hosszát kilépve,
idegen nagyvárosok labirintusában,
emberi közönytől fásultan, forgalom zajától bódultan
keresed a rejtőző szerelmet.

De ráismernél, hogyha megtalálnád?

 


Ősz van. A lombok még az ágakon
kinek panaszoljam el a bánatom
Ki érti meg hogy minden mondhatatlan
A semmi ágáról is leszakadtam.

- Zalán Tibor (Kései zsengék)

Szép Ernő:Csak a szívem érzi

Nem érzi a halott veréb,
ha a ló a begyére lép,
csak a szívem érzi.

Nem érzi a száraz levél,
ha sárba teszi le a szél,
csak a szívem érzi.

Ha válnak néma fellegek,
nem érzik azt meg az egek,
csak a szívem érzi.

Nem érzi nyíló rózsa azt,
hogy elvesztette a tavaszt,
csak a szívem érzi.

Nem érzi azt a sárga Hold,
hogy végtől végig árva volt,
csak a szívem érzi.

Ole Sarvig: Tél jön

A nyár világló termei
szűk, szürke kamrákká változtak át
szívemben.

Finom permeteső szemerkél.

Körül szerteszórva hever a lomb
ezernyi színben, akár a konfetti
vad tivornya után.

Begubódzva akár egy méhkas
várok a tél jöttére
és a viharokéra.

- Sulyok Vince fordítása

Pilinszky János:Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Tovább él a nap, amikor megláttam,
Tovább él a perc, amit úgy kívántam.
Tovább élek én, tovább él ő bennem,
Mit tehetnék mást, ha egyszer őt szerettem?

A fák is siratják az elveszett lombokat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél?

- Adamis Anna

Sík Sándor: Dal

Bús lelkét rámlehelte
A síró alkonyat.
Lágy ajka esti szélnek
S egy selymes, édes ének
Csókolja arcomat.

Lelkemben most virágzik
Egy ifjú kék virág.
Mondd: mért oly bús az alkony?
Mért könnyek közt mosolygom
E halk melódiát?

Szabó Lőrinc:Mégis

Ha sóhajod, többé nem hallik át,
ha könnyed, soha nem hull már ide,
ha emléked, szavak kisértete,
ha vágyad, nem te szítod parazsát,
ha mindig, a veled-halt ifjúság,
ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
ha nincs, még benne van a volt íze,
ha van, akkor is iker árvaság.
Nem csupa innen és nem csupa túl,
mihelyt megszövöm, szálaira hull
s úgy fut a semmin keresztül-kasul:
mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
mégis valóság, élet és jelen -
mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

Daniela Raimondi:Külön fogjuk siratni…

Külön fogjuk siratni a nem volt szerelmet,
A sosem volt gyermeket,
A simogatásoktól terhes, mégis visszafogott kezeket.
Azok a sosem adott csókok
Üldöznek majd minket az álmatlan éjjeleken:
Lédúsan édesek, mint az októberi szőlő a présben.
Egy éles fájdalom az erekben
Elönti szerelemes lelkem,
Amikor a szemeidre gondolok.

- Erdős Olga fordítása

Nagy István Attila:Jobb lenne

egyszer elmaradnak a vágyak
s az ember úgy néz vissza
mint valami idegen tájra
amely vonzott valamikor
de már ellibbent a virágok illata
nem érezni a fűszálak susogását
nem vonulnak a lomha felhők
s a szivárványos égbolt
szétfoszlott
a koraesti készülődésben

egyszer megbánja az ember
hogy megtanulta megszólítani
a fákat az ösvényt ami elvezetett
a kedves szívéhez
a komphoz a harangszóhoz

jobb lenne nyelv nélkül
mert akkor néma maradna
a mellkast feszítő fájdalom
s egy hétköznapi reggelen
nem történne semmi más:
az éjszaka lezárt szemhéjaim
mögött maradna

"Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét"

- Dsida Jenő

Kamarás Klára:Valaki volt...

Valaki volt... aki ma nincsen...
Mint kézfogas rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.

Valaki volt,... ma nincs semerre.
Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.

Valaki volt... s őt én szerettem.
Minden szavát rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.

Valaki volt... valaki elment...
Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.

Kormányos Sándor:Megtagadlak...

A nyár már lassan búcsúzik,
és régi őszök árnya
vetül rá a lelkem mélyén
síró árvaságra.

El nem múló fájdalom vagy
mely szívem körbeszőtte,
de megtagadlak s bánatom
ráfogom az őszre...

Reményik Sándor:Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Juhász Gyula:Emlék

A régi balkon még rám néz sötéten,
De nyári éjen
Már nem ragyog rám csillaga szemednek,
Ha alatta merengek.

A régi rózsa még fonnyadva ott van
A bús lapokban
És csókolják még régi nyári versek
S én még mindig szeretlek.

De nem járok már éjfélen a parkon
S a régi parton
Nincs híd, amely a múltba elvezessen
Hozzád, halott szerelmem

Kovács Erika :Az éj rajzolta

Az éj rajzolta arcod konturját
szobám falára.
Csendsóhajok hagyták el ajkam,
és az idő
leült ágyam szélére,
hogy egybefonja
szétszakadt álmainkat.

Szemeink nesztelen szeretkeztek
végtelen mélységben.
Kezeink egymást simogatták
a halkuló csöndben.
Hold fénye kísérte végig
minden pillanatunk,
s rejtette belénk
a mindenség legszebb kincsét:

- az örök emlékezést...

Mosollyal az arcomon figyeltem,
ahogy elosontál
a csendben érkező hajnal
lágy ölébe...

Dsida Jenő: Fázol

Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
előre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erős, sértő a fény.
Az első hang belülről szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.

 

 

Radnóti Miklós :Variáció szomorúságra

Nézd én a fájdalmak kertjéből jöttem
könnyes folyókon hullató ligeteken
és zokogástól rengő réteken át
a fájdalmak kertjéből jöttem
ahol sírást hozott
a szél a nap az eső
a köd a hold a hó
az ég az ég az ég is!

És kelőhajnali színeken is sírtam
ha éppen egy érett alma
esett le csengve fáradtan az ágról
vagy egy madárnak röpülő íve
a föld felé hajolt és eltűnt
valahol a ringó zöld mögött.

Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott szűz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali égen.

Juhász Gyula: Emlék

Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.

Elhunyt napok és elfakult vidékek
Feléd ragyognak ismét hirtelen,
Fölzendül elnémult szavak zenéje
És lelkeden, lehangolt hangszeren

Ábrándjaid eljátssza újra multad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc és feléd mosolyog.

Szabó Ila: Titok

messze szálló éveimből
egy rejtett pillanatot
tűnő boldogságomból
egy visszatartott mosolyt
röppenő szerelmeimből
egy megbúvó ölelést

már régóta őrizgetek
de félek hogy észreveszed
s félek hogy nem kell neked

Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, (...) csupán emlékezés. 

És mert emlékezés, nem is fáj talán.

 Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá.

 Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép.

- Wass Albert

Pilinszky János:Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Nagy István Attila :Hányszor voltam

Hányszor voltam reménytelenül elveszett,
olyan, mint akit a félelem űz,
s nincs menedéke sehol.
Hányszor futottam valami elől,
ami körvonalazatlanul égette a szívem,
de hiába volt minden.
Mert amit nem lát az ember,
csak belülre rajzolja a képzelet,
attól nem szabadulhat.
Ott voltál mindenütt,
s én úgy tettem, mintha nem így lenne,
mintha lenne más,
melletted egy szívdobbanás
az utolsó lélegzet -
nélküled.

 

 

Falus Juli:Te-hiány

Néha...
Ki kellene bírni még jobban a napokat
mikor semmi hír felőled és csak tapogat

valami napsugár... és játszik a hajammal
de kit érdekel? hogy cicázik a harmattal
a fény mikor a te-hiány topog idebent
a szívemben... még zörög mit néz egy idegen
szempár hogy menjek felé... nekem ez nem való
hogy itt rád várok ez nem lesz soha megálló
neked nem én... csak amolyan átszálló vagyok
kitől lesz néhány jó perc... rég megbeszélt dolog:
én nem... ki kellene bírni amennyit mérsz rám
mert a városodban is összebújnak a fák
mint itt ezen az utcán melyen botladozom
sántán felbukom... egy te-hiányos nappalon

ma nincs hír felőled a szorongás fojtogat
tanulom kibírni még jobban a napokat

Jenei Gyula:majd megérkezel

majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó
mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlen múltra emeljük
nehéz borospoharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
csak a titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
mintha ismerős lenne
ahogy a telihold kezünkre világol
ahogy tükröződik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint tévedésemet mutatom
hogy lássad

Dsida Jenő:LATERNA MAGICA

Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tünődő lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...