Tóth Árpád: Elejtetted a napot

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött
S lehúnyt szemhélyaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden
Tüzesítette a fény
S szemlehúnyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor-halk hajó
Titokzatos tengeren,-
Fekvöszékem útrakél
S lázam sodrán ring velem

Felelötlen, gyönyörü
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt,-
Igy indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínü parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra,
hogy Messze vagy és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erövel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.