Ne
higgyük, hogy elegendő, ha mi magunk átérezzük és elgondoljuk
mindazokat a szép és gyöngéd dolgokat, amely társunk iránt eltölt
bennünket. Feltétlenül tudtára kell adnunk valamilyen formában neki is,
különben nyugtalanná, bizonytalanná válik, érzelmileg fázni kezd
mellettünk.
- Szepes Mária
Te könnyezel a költők bánatán
És eltűnődsz a szónok mondatán
Te érzelmekben élsz, még mindent elhiszel
Csak azt nem, ami egyszerűen szól
Én szeretlek
- Demjén Ferenc
Ahogy jól esik,
úgy szeress! Csak érezzem,
hogy fontos vagyok...
- Harcos Katalin
Néha még azt hiszem
örökre itt leszel.
Hogy végtelen szíved
szavamra ráfelel…
Hogy te leszel a fényem,
te leszel az álmom,
te leszel az éltem,
s elbúvó halálom.
Simogató szellőm,
felriadó éjem,
megannyi léptem,
vöröslő vérem.
Csikorgó magányom
te fogod űzni,
s nem kell akkor
magamtól már félni.
Hogy szürke szemeim
te fogod színezni,
hogy megavult testemet
te fogod ölelni.
Néha még azt hiszem,
örökre itt maradsz…
…tudod,
Kedves, talán most templommá lehetnék, és a mécsfények szüntelen
lobognának bennem, minden gondolatommal melengetni vágynám élettől
elrugaszkodó lelked…ne félj, csupán halld meg bennünk az imát, melynek
aprón kulcsolódó zöngéi oltárrá emelik megbúvó ragaszkodásom, hogy
legyen ahonnan rád simuló áldássá válhat értelmetlen létem… - Moha
Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.
Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.
Szikrázik, száguld rejtekem,
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
aranysisakban lássalak.
Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:
hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.
Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.
A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.
Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szivem!
Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.
A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.
Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem birom el:
gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!
Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.
Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad,
mindent, amit szeretek:
örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szivet, falevél-alakút!
Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.
