Szabó Ila: Titok

messze szálló éveimből
egy rejtett pillanatot
tűnő boldogságomból
egy visszatartott mosolyt
röppenő szerelmeimből
egy megbúvó ölelést

már régóta őrizgetek
de félek hogy észreveszed
s félek hogy nem kell neked

Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, (...) csupán emlékezés. 

És mert emlékezés, nem is fáj talán.

 Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá.

 Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép.

- Wass Albert

Pilinszky János:Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Nagy István Attila :Hányszor voltam

Hányszor voltam reménytelenül elveszett,
olyan, mint akit a félelem űz,
s nincs menedéke sehol.
Hányszor futottam valami elől,
ami körvonalazatlanul égette a szívem,
de hiába volt minden.
Mert amit nem lát az ember,
csak belülre rajzolja a képzelet,
attól nem szabadulhat.
Ott voltál mindenütt,
s én úgy tettem, mintha nem így lenne,
mintha lenne más,
melletted egy szívdobbanás
az utolsó lélegzet -
nélküled.

 

 

Falus Juli:Te-hiány

Néha...
Ki kellene bírni még jobban a napokat
mikor semmi hír felőled és csak tapogat

valami napsugár... és játszik a hajammal
de kit érdekel? hogy cicázik a harmattal
a fény mikor a te-hiány topog idebent
a szívemben... még zörög mit néz egy idegen
szempár hogy menjek felé... nekem ez nem való
hogy itt rád várok ez nem lesz soha megálló
neked nem én... csak amolyan átszálló vagyok
kitől lesz néhány jó perc... rég megbeszélt dolog:
én nem... ki kellene bírni amennyit mérsz rám
mert a városodban is összebújnak a fák
mint itt ezen az utcán melyen botladozom
sántán felbukom... egy te-hiányos nappalon

ma nincs hír felőled a szorongás fojtogat
tanulom kibírni még jobban a napokat

Jenei Gyula:majd megérkezel

majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó
mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlen múltra emeljük
nehéz borospoharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
csak a titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
mintha ismerős lenne
ahogy a telihold kezünkre világol
ahogy tükröződik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint tévedésemet mutatom
hogy lássad

Dsida Jenő:LATERNA MAGICA

Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tünődő lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...