Ágai Ágnes :Látod?

Látod,
próbálom élvezni a napfényt,
vígkortyú dalokat szürcsölgetek,
és nézem a sziporkázó, csillagos estét.
Elér a baráti szó,
melenget simító védelemmel,
őriz a szeretet,
árnyékával óv a platánfa.

Szóval,
élek, mint bárki más,
virágot ültetek tavasszal,
futok a kutyával
kutyafuttában a Duna parton,
köszönök az arra jövőnek,
nevetek, ha viccet mesélnek,
és elborzadok a Híradó képeitől.

Vagyis,
látszatra minden oké,
aztán egyszercsak hirtelen,
mint a hexensussz,
belém hasít a fájdalom,
hogy nem vagy!
Mert nem vagy,
hiába hívlak, idézlek,
csalogatlak,
hiába kérdem,
mi legyen vacsorára,
nem felelsz,
szóra sem méltatsz.

Látod,
nem oszthatom meg veled
bánatom, örömöm,
kenyerem felét.
Nem mondhatom el
sóhajos álmaimat,
és apróbb kis vétkeimet sem,
csak álcázott fájdalmamat hordom
nélküledségem bús napjaiban,
és úgy idézlek föl meg-megújulón,
mint kiszáradt meder
a csobbanásos, friss hullámverést.