S most mondok neked valamit, ha nem tudnád: a szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng…ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön az életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez, sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha… minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben , melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben…a szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt.

- Márai Sándor (Az Igazi)


Nincsenek megjegyzések: