Farkas István:Napfényre várva

Mint jégvert, széltől tépett fa,
állok sötét magányomba.
Idegen emberek mosolyát fújja
a szél – mint sivatagi port – arcomba.

Homlokomra fekete felhői ültek
a szívet gyötrő reménytelenségnek.
Valami Napfényt, meleg fényt várok már,
s egy tisztást, ahol reám szép tavasz vár!

Várom, hogy arcod arcomra hajtsd,
hogy kezeddel testem simogasd.
Napfény lenne nekem mosolyod,
élesztő szellő lenne csókod.

S most így magányban álmodva,
az emlékeimre gondolva,
szívem örökké kitárva
állok én, Napfényre várva.