Arany-Tóth Katalin : Mikor megláttalak

Mikor megláttalak,
szerelembe öltöztem,
hogy díszes ruhámban
neked tesselegjek,
s most oly boldogan
röpülnék feléd,
ha hívnál…

mint a szabad égen

szárnyaló madár.

Ha nem vagy velem,
olyan leszek,
mint remegő falevél
a gyenge ágon,
mit lenget az őszi szél
s ki fohászkodva
várja, hogy szelíd
napsugarad melege
körülölelje.

Nem engedhetlek el.
Éltem nedűjét
belőled merítem,
ne hagyd, hogy kiszáradjak,
e szomjúságtól meghalok.
Szeress! Szoríts!
És fogd a kezem.
A magány léket hasít
minden lélegzeten.

Ne félj hát…

Sorsodnak rögös,

szűk csapásán
mögötted lépkedek.
Oly szorosan átölelve,
hogy eggyé válok veled,
s önmagad

pusztító, vad szellemétől

megvédelek.

Maradj velem.
Ékes ruhám
díszei mögött egyszerű,
szerető szívem dobog

s két kezem puha

párnáin mindig
megpihenhetsz
csak hagyd, hogy
szeresselek.