Ne kérdezz, ne szólj, ne keress,
most elbújok egy kis időre
úgy ezer évre, vissza a kék-burokba,
anyám ringató csendjébe,
ahonnan egykor jöttem
csupaszon, félve.
Indulj már, ne félj, ne nézz hátra,
hisz én majd követlek álruhában,
angyalként, vagy könnyű sóhajként,
ahogy megálmodsz újra magadnak.
Lábnyomodba lépek,
s ott leszek minden útkereszteződésben,
könnyed sós ízében,
gyermeked első sírásában,
egy apró gyűrődés leszek
homlokod ráncaiban.
Az ősz barna hangulatában
mezítelenre vetkőző fák kérgébe bújva,
a roppanó tél alá rejtőző hóvirágban,
a tavasszal kacéran táncoló szél
kigombolkozó ölelésében,
mind, mind én leszek.
Érted, neked, veled.
Homokórában apró szem leszek,
de néha majd visszaforgatom az időt,
hogy eléd kerülhessek,
s szemedben láthassam tükröződni a holdat,
és egy nagyot ugorva, csillagok zuhanásával
pupillád mélyre húzódó fényében
visszaálmodjam az árva tegnapokat.
Tükör leszek, előtted, benned,
ujjaimmal megrajzolt
szelíd mosoly az arcodon,
egy finom fintor az orrod alatt.
( Tudod, ahogy csak én tudom. )
És leselkedem majd emlékeinkben,
mikor tested képzeletben hozzám simul.
Csended leszek a zajban,
üvöltés a fájdalmadban,
bársonyos égalja
a rád zuhanó rőt alkonyatban.
Megnyíló kapu a mennyben,
és majd fáradtan a föld alá bújva,
szavaim jeltelen sírok kőtábláira vésem,
...ott leszek, téged várva,
ezer nélküled-év magányával,
ellopott szíveddel takarózva.
most elbújok egy kis időre
úgy ezer évre, vissza a kék-burokba,
anyám ringató csendjébe,
ahonnan egykor jöttem
csupaszon, félve.
Indulj már, ne félj, ne nézz hátra,
hisz én majd követlek álruhában,
angyalként, vagy könnyű sóhajként,
ahogy megálmodsz újra magadnak.
Lábnyomodba lépek,
s ott leszek minden útkereszteződésben,
könnyed sós ízében,
gyermeked első sírásában,
egy apró gyűrődés leszek
homlokod ráncaiban.
Az ősz barna hangulatában
mezítelenre vetkőző fák kérgébe bújva,
a roppanó tél alá rejtőző hóvirágban,
a tavasszal kacéran táncoló szél
kigombolkozó ölelésében,
mind, mind én leszek.
Érted, neked, veled.
Homokórában apró szem leszek,
de néha majd visszaforgatom az időt,
hogy eléd kerülhessek,
s szemedben láthassam tükröződni a holdat,
és egy nagyot ugorva, csillagok zuhanásával
pupillád mélyre húzódó fényében
visszaálmodjam az árva tegnapokat.
Tükör leszek, előtted, benned,
ujjaimmal megrajzolt
szelíd mosoly az arcodon,
egy finom fintor az orrod alatt.
( Tudod, ahogy csak én tudom. )
És leselkedem majd emlékeinkben,
mikor tested képzeletben hozzám simul.
Csended leszek a zajban,
üvöltés a fájdalmadban,
bársonyos égalja
a rád zuhanó rőt alkonyatban.
Megnyíló kapu a mennyben,
és majd fáradtan a föld alá bújva,
szavaim jeltelen sírok kőtábláira vésem,
...ott leszek, téged várva,
ezer nélküled-év magányával,
ellopott szíveddel takarózva.
