Hajó a csönded, duzzadnak a vitorlavásznak...
Az árbocok kis zászlain szellőcske játszik: mosolyod...
E csönd, és benne mosolyod lajtorja, gólyaláb csak,
Éden-közelbe rajtuk, ím, felmagasodhatok.
Szívem amfora, lezuhan, szétesik száz darabra...
Szilánkjait egy sarokban csönded őrzi hűségesen...
Rád-gondolásom holttetem, tenger partra kavarta,
Képtelen vásznam vagy, rajta fals színekkel művészetem...
Tárd ki az összes ajtót, a szél hadd seperje
Ki a sok szalon-tunyaság szülte eszmét, lila párát...
A dagály tölti meg nagy barlang-öblü lelkem, s egy eszme,
Hogy eléd álmodhatom tarka bohócok karavánját...
Matt fényű arany-zápor zuhog... Nem kinn... Idebennem...
Vagyok az Óra, merő riadtság részem, egészem...
Egy szegény özvegy, ki sose sír, lakja figyelmem...
Egyetlen csillag sem égett bensőmben az égen...
Súlyos az égbolt, mint a tudás: nem érsz soha partra...
Ritka eső, üres is... Múlt idő ez a mostani Óra...
Nincs medred, mint a hajónak!... Önmagaddal
Meghasonlottál, tekinteted káromlás, oly iromba...
Múló óráim szénfekete jáspisból faragva,
Görcsös vágyaim sose látott márványba metszve,
Kínnal vidulok: se kínja nincs, se vigalma,
S kifordított jóságom nem rossz, se jó: az se, meg ez se...
Liktorok vesszőkötegei az út mentén kihajtanak...
Keresztes hadakig a harci zászlók el sem jutottak,
Barikádokba kőnek rakták a fóliánsokat...
Gyilkos, erős fű nőtt talpfái közt vonatoknak...
Vénséges vén ez az óra!... Kifutott minden vitorlás!
Holt kötél, vitorlafoszlány mesél a homokzátony
Tetején Messzi Délről, honnan álmainkba szorongás
Áramlik, s még több bevallatlan, bevallhatatlan álom...
Romos kastély... Kihalt park... Szökőkút fájó magánya:
Víz nem lövell... Az úton járók fel rá sose néznek,
Ki ez őszi helyen jár, réved a múltba, önmagába...
Kézirat ez a táj, a legszebb mondatnál szakad épp meg.
Az a nő összetört minden kandelábert tébolyodottan,
A tóba szórta szennyes levelek garmadáját...
Lelkem a láng, mely kandelábereken már sose lobban...
Riadt vágyam szellője a baljós víztől mit kíván hát?
Mért vagyok ily kedveszegett, beteg?... Holdvilágnál az összes
Nimfa pőrén hever le... A hajnallal már útra kelnek...
Elzsongító csended, mint hajótörés gondolata, környez,
S hangod nyomán színlelt Apolló lantja rezgett...
Pávafarkak be nem borítják az ősi kertet nagy szemekkel...
Ma az árnyak is szomorúbbak... A földön szerteszórtan
Dajka-ruhák, s valaki lépteinek visszhangja cseng fel
Zokogva a lassan összezáruló fasorban...
Lelkemben minden naplemente egybeolvadt...
Fagyos talpam alatt üde volt füve minden mezőknek...
Tekintetedben felszáradt eszméje nyugalomnak,
S ezt meglátni benned - képe hajótlan kikötőknek...
A te csended hegytaréj arcéle, napfényben lángol!
Minden királylány érzi, elszorul összepréselt keble...
Napraforgót látni a kastély legszélső ablakából,
S az álom, hogy vannak mások is, fátyol az érzékekre...
Lenni, s nem lenni!... Ó, ketrecbe született oroszlánok!...
Harang bong az Odatúli Völgyben... Közel a messze?...
Tanterembe zárt gyermek, körötte felcsapnak a lángok...
Mért, hogy nem Dél az Észak?... Mi is van felfedezve?...
Félrebeszélek... A gondolat-sor megszakad... Nézlek...
Csended vakságom... Elnézlek, álmodom már...
Rőt formákba, kígyó-alakba gondollak bele téged,
Gondolatod nem egyéb felrémlő borzalomnál...
Miért ne vesselek meg? S mért tegyem, ha hiába?...
Hadd ne vegyek rólad tudomást... Csended becsukódva
Heverő legyező, szépséges szép lenne kitárva,
De szebb, ha ki sem nyitom, bűnbe ne essen ez Óra...
Sok mellen összefont kéz jégcsap-hideg máris...
Több virág fonnyadt el, mint ahány volt a kertben...
Szerelmem irántad csend-kövekből katedrális,
Az álom-lépcsőnek csak vége van, nincs kezdete bennem...
Valaki belépne az ajtón... A levegő elmosolyodna...
Özvegy szövőnők szőnek szüzeknek szemfedőket...
Csömöröd egy még eljövendő asszonynak szobra,
A krizantémok illata is magukra hagyná őket...
Le kell törni a szándékokat, ha híddá magasodnak,
Öltöztessünk idegenségbe minden eföldi tájat,
Erővel egyenesítsük ki ívét a horizontnak,
Mint hegyek gyomra, nyögjük, hogy élni mily gyalázat...
Oly kevesen kedvelik a nemlétező vidékeket!
Kedvünket szegi, hogy ránk ugyanaz a világ les holnap!...
Hallom csöndedet, bánat felhői, tűnjetek!
Bukott angyal, te, éjszín dicsfény mosolyod és unalmad.
Dús délután száll alá, önmaga anyja, nénje...
Az ég csorbult, széles mosoly, eső elűzve.
A tudat, hogy tudok rólad, ma ima-féle,
Tudásom mosolyodról: virág, mellemre tűzve...
Bár messzi üvegablak két figurája lennénk!...
Bár kettőnk egy dicső zászló két színe lenne!...
Zugban fejenincs szobor, poros keresztelőmedencék,
Vert hadak zászlaja, rajta a jelszó: Fel, győzelemre!
De min vívódom?... Azért van tán arcod, nyugalmad,
Hogy tunyaság, csömör ópiumával gyötörjön...
Nem tudom... Őrült lelkem idegen önmagamnak...
Távolról szerettek, egy álmokon túli földön...
- Lackfi János fordítása
