Vaskó Ilona: Csendemben hordozlak

A csendemben hordozlak.
Néma csomagom vagy.
Mosolyba öltöztetlek és
Szelíd ölelésbe burkollak.

Magamba rejtelek, te sem
Tudhatod, hogy bennem laksz.
Mit laksz?! Minden nap születsz,
Élsz, perzselően égsz.

Némaságot fogadtam érted.
Csendben csodállak.
Nézlek, s te talán nem érted
Ezt a néma csendet.

Kovács Erika: mégis

...Úgy reszket
nyelvem hegyén
a szó,
mintha félne
hogy (újra) kimondalak.
Pedig nem tudnék
még egy darabot
kiszakítani magamból.
...
Mégis megtenném.
Azt is megtenném.
Ha kérnéd...

William Butler Yeats:Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Szabó Lőrinc fordítása

 

 

Bálint Lea: Boldogságom erdeje

27.

Sötétség volt.
Te kiraktad körmeid félholdjait
hogy világítsanak nekem.
Én mentem a tízholdú éjszakában
ha megéheztem egy hold elém ereszkedett
én ettem róla.
Ha fáztam a másik beborított ezüst takaróval
ha elfáradtam a harmadik függőágyba fektetett
és ringatott a Mindenségben.

Mikor felébredtem tízholdú kezed nem találtam.

Rab Zsuzsa:Kötés

Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad! Ennyi az egész.
De ez - eltéphetetlen.

Nagy Zoltán: Álmomban zene

S akkor álmomban rájöttem, miért,
Hogy mért fájsz nékem úgy, kimondhatatlan
És mért kereslek, hogyha fájsz nekem:
Álmomban zene voltál, vontatott,
Gyönyörü-fájó, fájó-gyönyörü.

Im hallom még: hajad leomlik hosszan
Mint fafuvókról dallam-zuhatag,
Ajkad vonagló édes ária
(Ó hangfogós mosoly!) s a fogsorod

Fehéren villan, mint a klarinét
Sikoltó hangja. És fáj, fáj nekem
A pillanásod, mely mint bódító
Gordonka-dal, szomoru, barna, mély...

Ki tudja, mért fáj nékünk a zene
S mért gyönyörü ha fáj? Hang, hang csupán:
Holt ág a síp s üres a hegedű.

Szabó Lőrinc:Elmentél, s megnémult a táj

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.