Devecseri Gábor:Kérés

Mikor eszembe jutsz, világosabb
fejem belül;
kedvem, miként az ég, ha nyári nap
süt, felderül.

Nem mint amíg
teljes tüzével tombolt ez a nyár,
de mint ha víg
tanácsot lebbent s ád a dús sugár,

mely ablakon át arcot simogat,
olyan nekem
a téged felvillantó gondolat,
szerelmesem.

S te mondod azt,
hogy rosszkedvű vagy, ideges, letört?
Nem, nem igaz,
hogy van oly lámpa, mely termet betölt

a fényével, de ő maga sötét.
Ez nem lehet.
Őrizd meg - tőled kapott – kedvemért
a kedved!

Radnóti Miklós: Levél

Megkaptad Kedves a levelem?
Látod én magamat temetem:
Fehér lapokat írok tele,
Amikor zokognom kellene
Azon, hogy te nem vagy itt velem,
Tépd össze Kedves a levelem.

Jer már haza, hiszen úgy várlak,
Por lepi Kedves a szobádat,
Régi titkok illata lebben,
Száz régi csóknál tüzesebben
Kívánja ajkam a te ajkad,
Jaj, mennyi szép lesz újra rajtad...

Jött tőle is pár lila levél,
Melyre tán csókot is leheltél,
Egy-két bús szerelmi üzenet,
melyre felelni csak csókkal lehet,
De oly messze vagy, elérhetetlen...
Tépd össze Kedves a levelem

Káli László:Ellopnám

Én ellopnám, ha tudnám, a felkelő Nap fényét,
A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását,
hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon.
És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét,
A mező selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát,
Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok.
Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát,
s e tarka színű tengert, mind lábad elé szórnám,
minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám!
Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhőjét,
mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt
csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném!

 

 

Kamarás Klára :Talán...

Talán egyszer hiányzom még...
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.

Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.

Talán a hulló levelek
alatt keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.

Mikor még nem volt "te" meg "én"
csak "mi" - ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál...
Ne tudj feledni sohasem!

Gyóni Géza:Valami...

Valami édes, valami fájó

Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...

Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.

Bonifert Ádám: Emlékezz, szerelem!

 
Ha én felejtek is, neked őrizned kell az időt..

Emlékezz szerelem
a pillanatokra, miket teremtettünk,
emlékezz szerelem
a helyekre, ahol szerettünk,
emlékezz szerelem,
hogy általad mivé lettünk,
emlékezz szerelem
s őrizd magad örökké bennünk.

Emlékezz a presszó mélyére,
ahol kíváncsi szemek tükrében
rátaláltam szája ízére,
s az első érintés varázsára
mely ma is bizsereg ajkam szélén.
Emlékezz a rétre,
ahol a föld magvai
kutató ujjaink közé hullottak,
míg félszeg biztonsággal
ízlelgettük egymást az augusztusi nyárban.

Emlékezz a hegyre vezető utakra,
a rejtett utcákra,
a boldogsághoz vezető lépcsőházakra.
Emlékezz a mámor öt ajtajára,
amire óramutatóval szegeztük a jelent,
s mögöttük a megismerés feltárt csodáira,
a satuba szorított idő mégis-rohanására.

Emlékezz a szerelmes párlatok
gyöngyözésére testünkön,
liliputi és változó szobákban,
a kacagó kályhafény szemérmes sugarára,
a vörös lángok derengésére,
az édeni pózok raffaelli modelljeire.
Emlékezz tenyerem melegére,
ahogy selymes nyílás delejes odúját kutatta,
ahogy barbár hordák vadságát hajszoltuk
a nyugalom ölébe,
hogy nyomot véssen ránctalan arcunkra.

Emlékezz apró sikolyokra,
szívünk ménes-dobogására,
szelet kergető vulkán-sóhajtásokra,
lepedők gyűrött mezejére,
a szerelem bíbor virágaira, lázrózsáira,
a szenvedély ráncaira,
a csókok parázs tapadására,
mikor fogunk összekoccant
és szempilláink remegő résén át
figyeltük az új világot.
Emlékezz a virrasztásokra,
a kongó magányra,
amikor mellkasomban az ünnepek
havazni kezdtek,
s a sóvárgás királysolymai
repítettek a soha-ki-nem-kötés felé.
S emlékezz a gyöngyökre,
amiket áldozatos gyönyörök mélyéről
kagylóba zárva kiemeltünk.

Emlékezz a szavakra,
amik kinyitották az embert,
e világon túli csodát,
emlékezz a gondolatok
megtisztult lenyomataira,
a kitárulkozásokra,
majd a dadogás lassú trojkáira,
amikor a beszédhez sem volt erőnk.

Emlékezz a szemünkből kipattanó
fények kígyóira,
a szerelmi táncok lüktetésére,
az örök visszatérés dalára,
az énekek énekére.

Emlékezz, mert te tudod a titkot,
emlékezz, mert erősítesz, ha félek !

Hiszen ma is félek belül,
a halálba szédülő virágok
gyökértelenné válását félem,
a bennünk rejlő csapdák csattanását félem,
a lelkek kínjainak bogáncsait félem,
az emlékezés fájdalmait félem.

Emlékezz szerelem,
ha én már felejtenék,
emlékezz, ha bennem
kifakult lett az emlék,
hord tovább szerelem,
amit egykor világra szültél,
aminek régi mesék között
velünk örültél.

Szabó Lőrinc :Elmentél, s megnémult a táj

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szívem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? - oly léttelen vártam,
míg meg nem érkezett az estharangszó!... Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.